Kedves Mikulás Bácsi!
Két dolog van, amirõl írni szeretnék neked.
Az egyik rossz, a másik jó.
Kezdem a jóval. Képzeld el 2005. június 14-én
megkaptuk az önkormányzati bérlakást. Annyira
örültünk, hogy végre sikerült az álmunk!
Együtt lehet a család, és nem kerülünk
intézetbe. Minket a szegénység már annyira
összekovácsolt, hogy anya a nehéz helyzetekben
bizony azt mondta, hogy kiugrunk a vonat elé. De most már
igaz, hogy beteg, de örül és megnyugodott. Már
csak apának kell egy jó munkahely.
A rossz az az, hogy én már 14 éves vagyok, tudom,
elértem azt a kort, hogy már nem mehetek a mûsorra.
Csak legalább a két testvéremet, Ricsit (8 éves)
és Katát (12 éves) ha tudod, hívd el a
mûsorodba. Nekem furcsa lelsz, hogy nem ülhetek ott a sorokba,
de mindenki egyszer kilép a gyerekcipõbõl. De
a tesók azt ígérték, ha sikerül,
és a Mikulás bácsi meghívja õket,
akkor adnak a csomagjukból.
Még egy fontos dolog! Ha esetleg küldesz nekik jegyet,
kérlek az új címünkre küldd.
Én búcsúzom, és köszönöm
a sok-sok éves meghívásodat, amikor örömmel
készülõdtem hozzád a mûsorodba. Isten
kísérje utadat Mikulás bácsi!
Szeretettel: Attila
