Tündérmesék
|
A tudós meg a tevehajcsár.Keleti történetek-nyugati lelkibajok/ Nossrat Peseschkian
A perzsa misztika elbeszéli egy vándor történetét, aki kínlódva vánszorgott a végtelen hosszúnak tűnő úton. Egész este súlyos terhek alatt rogyadozott. Hátán nehéz homokzsák csüngött, teste köré vastag víztömlő tekeredett. Jobb kezében ormótlan követ cipelt, baljában görgeteget. Nyakában kirojtosodott kötélen ócska malomkő himbálódzott. Bokáját rozsdás láncok fonták körül, s a láncokon súlyos vasgolyókat vonszolt maga után a porban. Fején egy félig rohadt tököt egyensúlyozott a vándor. Minden lépésre megcsördültek a láncok. Nyögve és sóhajtozva küzdött meg minden újabb lépéssel, siránkozva nehéz sorsa meg a kínzó kimerültség miatt. A rekkenő déli hőségben szembe jött vele az úton egy paraszt. “Ó,
fáradt vándor – szólította meg a szerencsétlent -, mondd, miért gyötröd
magad a sziklányi kövekkel?” – “Milyen ostoba vagyok! – felelte a
vándor. – Eddig nem vettem észre őket.” Azzal elhajította mind a két
kődarabot, és sokkalta könnyebbnek érezte magát. Újabb hosszas vánszorgás
után megint szembetalálkozott egy póremberrel, aki megkérdezte tőle:
“Mondd csak, fáradt vándor, minek kínzod magad azzal a fonnyadozó
tökkel a fejeden, és minek vonszolod magad után azokat a nehéz vasgolyókat?”
– “Nem is tudod, mennyire örülök – felelte a vándor -, hogy figyelmeztetsz
rájuk; magam sem tudom, mit akarok velük.” Lerázta magáról a láncokat,
a tököt pedig az útszéli árokba hajította. Megint könnyebbnek érezte
magát. De ahogy haladt tovább, úgy nőtt a szenvedése megint. Egy paraszt
épp ballagott haza a szántóföldről. Csodálkozva méregette a vándort:
“Ej, jóember, te homokot hordasz a zsákodban, de ameddig csak a szemed
ellát, több itt a homok, mint amennyit valaha is elbírnál hordani.
És lám csak, milyen dagadt a víztömlőd – akárha a Kavir sivatagján
akarnál átkelni. Pedig melletted ott folyik a tiszta folyó, amelyik
még jó sokáig kíséri utadat!” – “Köszönöm, barátom, most látom csak,
hogy mi mindent cipeltem magammal céltalanul.” Azzal a vándor feltépte
víztömlőjét, melynek poshadt vizét nyomban beitta az út, zsákjának
homokját pedig egy gödörbe borította. Állt csak tűnődve, és nézte
a lemenő napot. Az utolsó napsugarak meghozták neki a megvilágosodást.
Végigtekintett magán, nyakában megpillantotta a súlyos malomkövet,
és rájött, hogy a kő az, amitől olyan hajlott a járása. Leoldotta
hát, és behajította a folyóba, amilyen messze csak tudta. Terheitől
megszabadulva folytatta útját az esti hűvösben, hogy éjjelre szállást
találjon. |