A táltos fiú MAGYAR MESE Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony s annak egyetlenegy fiacskája. Ennek a kisfiúnak, mikor a világra főtt egy kardhüvely volt az oldalán, s ahogy nőtt a fiú, úgy nőtt a kardhüvely is. Egyszer, amikor a fiú nagyobbra nevelkedett, kiment a kertbe, s amint ott járt-kelt, kipattant a földből egy kard. Felkapja a fiú a kardot, belepróbálja a hüvelybe, s hát jól talál: éppen mintha belecsinálták volna. Mit gondolt, mit nem a fiú, a kardot visszaszúrta a földbe, nem szólt az anyjának, nem senkinek, hanem mindennap kiment a kertbe, s a kardot csudálta. Telt-múlt az idő, a fiú nevelkedett, nőtt az oldalán a kardhüvely is, és nőtt a földben a kard is. Egyszer azonban valami csudálatos álmot látott, s meg sem várta a pitymallatot, kiszaladott a kertbe, ott a kardot kihúzta a földből, bedugta a hüvelybe, azzal elészaladott az édesanyjához, s mondotta nagy örömmel: - Hej, édesanyám, ha tudná, milyen csudálatos álmot láttam az éjjel. - Ugyan mit, hadd halljam? - Jaj, azt még édesanyámnak sem mondhatom meg. Eleget faggatta az anyja, kérte szép szóval, ijesztette haragos szóval, egy szó nem sok, annyit sem mondott. Bizony, ha nem, meg is haragudott az özvegyasszony erősen, kapta a seprűt, s jól elnáspángolta a fiút. Sírt a fiú keservesen, s azt mondta az anyjának: - Csak üssön, üssön édesanyám, el is pusztíthat, mégsem mondom el az álmomat. Azzal hátraszaladott a kertbe, ottan leült egy fa alá, s olyan keservesen sírt, hogy aki arrafelé járt, jól hallhatta a sírását, s meg is eshetett a szíve rajta. Mi útja lehetett arrafelé, nem tudom, elég az, hogy történetesen éppen arra járt a burkus király hatlovas hintón, s meghallotta a fiú sírását. Elészól a király a kocsisnak, hogy álljon meg; az inast meg küldi, hogy menjen be a kertbe, s nézze meg, ki sír és miért sír. Szalad az inas a kertbe, kérdi a gyermeket, hogy miért sír, a gyermek meg is mondja. Azzal az inas vissza a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott a fiú. Egyszeribe visszaszalasztja az inast a király, hogy vigye hozzá a fiút. Az inas odaviszi a fiút, s megkérdezi a király is, hogy miért sír, igaz vo1na-e, hogy valami csudálatos álmot látott, s nem akarja megmondani az anyjának? - Igaz - mondotta a fiú -, csudálatos álmot láttam, felséges királyom, s azt meg sem is mondom senkinek ezen a világon. - De már azt nem hiszem - mondotta a király -, ülj ide csak mellém a hintóba, velem jössz te mostan. Úgysincs fiam, fiamnak fogadlak. Tudom azt, hogy majd megmondod, ha otthon leszünk. A fiú nem szólt semmit, de szépen felült a hintóba a király mellé, aközben kijött az anyja is, s bezzeg örvendett, hogy ilyen nagy szerencsére fordult a fia dolga. Adott a király neki egy zacskó aranyat, aztán istennek ajánlotta, a fiú is elbúcsúzott illendőképpen, s azzal a király hintaja elvágtatott, mint a sebes szél. Még estére sem telt az idő, megérkeznek a király palotájába, ottan mindjárt kiöltöztetik a fiút, de olyan szép is volt az aranyos gúnyában, hogy amikor meglátta a három királykisasszony mert három lánya volt a királynak -, nem győzték eléggé csodálni. Bizony mondom, hogy erősen megakadott rajta a szemük. Na, telnek-múlnak a napok, a fiút úgy tartotta, nevelte a király, mint saját édesfiát. De mikor egy hét, kettő eltelt, megint elővette, s mondta neki kegyes szóval: - Na, édes fiam, most már megmondhatod, miféle csudálatos álmot láttál. - Nem mondom meg, felséges királyom, senkinek ezen a világon - mondotta most is a fiú. Jól van, gondolta magában a király, hiszen ha nekem nem mondod meg, majd megmondod a leányaimnak. S szólt mind a három leányának, vegyék elé külön-külön a fogadott testvérüket, addig békében ne hagyják, míg azt a csudálatos álmot el nem mondja. Hiszen tehettek akármit a királykisasszonyok, hízelkedtek neki édes szóval, cirókálták-morókálták az arcát: mind hiábavaló volt a fiú egy szó nem sok, annyit sem szólt. Jelentik a leányok az apjuknak, hogy nem szól az a fiú semmit néma, mint a hal, csak a vállát vonogatja, harapófogóval sem lehet belőle kihúzni egy szót. - Na, ha nektek sem mondja meg - kiáltott a király szörnyű mérgesen -, nem is tekintem többé fiamnak, a palotámban sem tartom, hadd menjen le a cselédek közé, úgyis odavaló. Még aznap kitették a szűrét a fiúnak, leküldték a cselédek közé. Hanem a kicsi királykisasszony nem tudott nyugodni a nagy erős kíváncsiságtól; föltette magában, hogy akár így, akár úgy mindenféleképpen kiveszi a fiúból azt a titkot. Egyszer, mikor senki sem látta, lesurrant a palotából, ment a cselédházba, ottan eléfogta a fiút, s mondta neki: - Látod-e, te bolond, te, miért nem mondod meg az álmodat? Király lennél az én apám után, válogathatnál a legszebb királykisasszonyok között. A fiú megszólalt, s mondta a királykisasszonynak: - Hagyj békét nekem, ha jót akarsz. - Nem nyugszom addig, míg meg nem mondod - erősködött a királykisasszony. Erre a szóra szörnyű haragra lobbant a fiú, még a kardja is el kezdett csörömpölni a hüvelyben magától; aztán hirtelen letör egy vesszőt, s kipallotta a port a királykisasszony szoknyájából. De bezzeg sírt-rítt a királykisasszony, hangos sírással felszaladott a palotába, s elpanaszolta az apjának, hogy mi történt ővéle. - Ejnye, ördögadta kölyke - rikkantott a király -, még a ma szentséges napon akasztófára húzatom. Ki is adta mindjárt a parancsolatot, állítsanak akasztófát a város végére, akasszák fel a kardos fiút. Egy óra sem telt bele, felállították az akasztófát, s vitték a fiút a vesztőhelyre. Tenger nép csődült oda, nem tudták elgondolni, mi nagy vétke, bűne lehet a kardos fiúnak. Csak akkor tudták meg, mikor az akasztófa alá állott, s még egyszer s utoljára kérdezte a király: - Megmondod-e az álmodat? A fiú nem szólt semmit, csak rázta a fejét, a kardja pedig csörömpölt a hüvelyben, pedig hozzá sem nyúlt. De abban a pillanatban, amikor a kötelet a nyakára akarták húzni, nagy zúgás, riadás kerekedik, mindenki az országútja felé néz, s hát ott jön sebes vágtatással egy hatlovas hintó, s abban a hintóban valaki fehér kendőt lobogtat. Odaér a hintó a vesztőhelyre, s nagy hirtelen leszáll abból ... ugyan ki szállott le? - a magyar király. Megy egyenest a burkus királyhoz, parolázik vele, s mondja neki: - Hallod-e, pajtás, ne akaszd föl ezt a fiút, add nekem, majd én magammal viszem. Hallottam a hírét, hogy valami csuda álmot látott, s nem akarja megmondani. Hiszen csak kerüljön az én kezem alá, majd megmondja, tudom. - Jól van - mondotta a burkus király -, csak vigyed, nekem elég bosszúságom volt miatta, legyen neked is. Azzal ismét paroláztak, egymástól annak rendje-módja szerint elbúcsúztak, s a magyar király elvitte a hintaján a kardos fiút. Megérkezik a király Budára a kardos fiúval, s amint befordul a hintó az udvarra, szalad elébe a leánya, összecsapja a kezét, s kérdi: - Jaj, lelkem édesapám, honnét hoztad ezt a szép fiút? Talán bizony Tündérországból? - Hoztam biz én nem Tündérországból, hanem az akasztófa alól - mondotta a király. Fölmentek a palotába, de amíg fölmentek, s azután is, a királykisasszony le nem tudta venni szemét a kardos fiúról. Észrevette a király, s mondta a leányának: - Csak ne nézd olyan erősen, mert nem lehet tudni, hogy még nálam is nem kerül-e akasztófa alá! Mindjárt kérdezte is a fiútól: - No, te kardos fiú, hát nekem elmondod-e az álmodat? - Nem mondom én senkinek ezen a világon - felelt a fiú, s ugrált, csörömpölt a kard a hüvelyben, hogy a király is, a leánya is szemét-száját eltátotta a nagy csodálkozástól. - Hiszen majd megmondod nekem - mosolygott édesen, kedvesen a királykisasszony a fiúra, de az a királykisasszonynak nem is válaszolt, csak a fejét rázta nagy búsan, a kard meg csörömpölt most is. - Hát ha sem nekem, sem a leányomnak meg nem mondod szólt a király -, akkor, fiam, bezáratlak egy kis szobába. Lesz ott ételed, italod elegendő, semmiben sem lesz fogyatkozásod, hanem addig ki nem kerülsz onnét, míg az álmodat meg nem mondod. Mindjárt be is vitték egy kicsi szobába. Ott egy nagy könyvet elejébe tett a király, hogy abból olvasgasson. Aztán küldött neki ételt, italt, mindent a javából. De a kulcsot kétszer is ráfordították az ajtóra, hogy ki ne jöhessen. - Hej, istenem - búsult a kardos fiú -, minek is láttam én azt a csudálatos álmot? De búsult a királykisasszony is, s amikor csak nem látták, lement a kertbe, ott sétálgatott könnyes szemmel a kardos fiú ablaka alatt, hátha egyszer kitekint az ablakon, s a szívére beszélhet. Egyszer csakugyan kikönyökölt a fiú az ablakon, éppen akkor, mikor arra ment a királykisasszony. Hullott a könnye a királykisasszonynak, s ahogy ezt látta a kardos fiú, megszólította: - Ugyan bizony miért sírsz, szép királykisasszony, amikor mindened van, amit szemed, szájad kíván, s szabad vagy, mint a madár? Mondotta a királykisasszony: - Temiattad hullanak a könnyeim, kardos fiú. Mért nem mondod el az álmodat nekem? Lásd, az én apámnak nincs fia, ha elmondanád az álmodat, bizony tudom, neked adná fele királyságát, s tied lennék én is. - Egy szót se többet - mordult rá haragosan a fiú -, bizony mondom neked, ha még egyet szólasz, kiugrik a kardom, s vége az életednek. Megriadt a királykisasszony ettől a haragos beszédtől, s hangos sírással felszaladott a palotába. - Hát téged mi lelt? - kérdezte a király. - Jaj, ne is kérdezze, édes jó apám! Nem akarta megmondani, hogy mi történt, de addig faggatta apja, hogy mégis kivallotta. - No megállj, hitvány fattya! - kiáltott a király szörnyű haraggal. - Élve, temettetlek el, mert megríkattad a leányomat! Egyszeribe hívatott száz kőművest, s még aznap építtetett egy tornyot, oda vitette a kardos fiút, s befalaztatta. Hanem amíg a tornyot építették, ott settenkedett a királykisasszony, s addig kérte, s olyan szépen kérte a pallért, hogy hagyott a tornyon egy ablakocskát, melyről csak ők tudtak ketten, s azon a titkos ablakon minden este ételt, italt adott be a királykisasszony a kardos fiúnak. Telt-múlt az idő, a királykisasszony minden este eljárt a titkos ablakra, ott sírdogált-kesergett s beszélgetett a kardos fiúval. De mennyit könyörgött, hogy ne temesse el magát élve, elevenen, ne hervassza el így szép ifjúságát. Hiába könyörgött, a kardos fiú mégsem mondta el az álmát. Egyszer azonban mi történt? Az történt, hogy a török császár levelet írt a magyar királynak, s a levélvivő követtől küldött három nádvesszőt. Azt írta a levélben a török császár, hogy ha a király nem tudja megmondani, három közül melyik a nádvesszőnek a töve, melyik a közepe s melyik az igazi vége: rettentő nagy hadat zúdít Magyarországra. Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgy is gondolhatjátok, hogy a király igen elszomorodott. Észrevette ezt a királykisasszony, s megkérdezte nagy szomorúsága okát. - Hej, lányom, lányom, édes lányom, hogyne búsulnék, hogyne szomorkodnám, mikor lásd csak, mit ír nekem a török császár. Vigasztalta a királykisasszony, hogy így meg úgy, ne búsuljon, majd megsegíti a jó Isten, aztán egyszerre csak eltűnt a palotából, ment egyenest a toronyhoz, beszólt a táltos fiúnak, s elpanaszolta, hogy az ő édesapját mi nagy szomorúság érte. Mondta a táltos fiú: - Ha csak ennyi, egyet se búsuljatok. Eredj vissza a palotába, s holnap reggel mondjad az édesapádnak, hogy ezt láttad álmodban: a három nádvesszőt tegye meleg vízbe, s amelyik a víz fenekére száll, az a töve, amelyik sem a fenekére nem száll, sem a víz színén nem marad, az a közepe, amelyik meg a színén úszkál, az a vége. Reggel jókor szaladt a királykisasszony az apjához, elmondta az álmát, nyomban megpróbálták, s hát csakugyan egy vessző leszállott a víz fenekére, azt mindjárt megjegyezték egyes számmal; egy se le nem szállott, se a víz színén nem maradott, kettes számmal jegyezték meg, s hármas számmal azt, amely a víz színén lebegett. Mindjárt vissza is küldötte a király a három nádvesszőt, s merthogy eltalálta az igazságot, a török császár nem zúdított hadat Magyarországra. Telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, s hát az ebugatta török császár nem nyughatott, most meg három csikót küldött a magyar királynak, s írta levelében, hogy ha nem tudja megmondani, melyik csikó született reggel, melyik délben s melyik este, retteg hadat zúdít Magyarországra. Búsult a király erősen, elkeseregte a lányának, hogy mit írt a török császár, nosza, a királykisasszony térült-fordult, a toronyhoz szaladott, s elmondta a táltos fiúnak, mit üzent a török császár. - Eredj csak vissza, szép királykisasszony - mondotta a legény feküdjél le, aludjál, de éjjel sikolts egy nagyot, s mikor király apád kérdi, mért sikoltottál, mondjad neki, azért sikoltottál, mert rossz álmot láttál. Azt láttad álmodban, hogy a török császár katonát küldött az édesapádhoz, azok el akarták vinni szomorú rabságba merthogy nem tudta megmondani, melyik csikó mikor született, de mikor éppen kötözték kezét, lábát, te azt álmodtad, hogy a legény, akit apád a toronyba bezáratott kiszabadult a rabságból s szépen megmagyarázta, hogy melyik csikó mikor született. Bezzeg hogy mindjárt hozták a táltos legényt, amint a királykisasszony elmondotta az álmát, s mondta a király: - Na, fiam, ezt meg ezt álmodta a leányom, hadd lám, igaz-e az álom. - Ha azt álmodta, jól álmodta - mondotta a táltos legény-, csak azt kérdem felségedtől, van-e három egyforma tekenője? - Nincs, de lesz ebben a minutában - felelte a király, s nagy hirtelen csináltak három egyforma tekenőt. - No most, felséges királyom, tétess egybe zabot, egybe eleven, egybe meg holt szenet. Amelyik csikó a zabos teknőnek fordult, reggel született, amelyik az eleven szénnek, délben, amelyik pedig a holt szénnek, este született. Hát csakugyan a három csikó közül egy a zabos, egy az eleven, egy a holt szenes teknőnek fordult, mindjárt megjegyezték őket, s visszaküldötték a török császárnak. Mit tehetett a török császár, nem zúdított hadat Magyarországra. De volt a császárnak egy vén boszorkány nénje, s ez azt mondta neki: - Hej, öcsém, ne gondold, hogy a magyar király találta ki a te kérdéseidet. Van az ő udvarában egy táltos legény, míg azt láb alól el nem teszed, nem lesz tied Magyarország. Hiszen egy minutát sem várt a török császár, egyszeribe levelet írt a magyar királynak, s írta levelében, hogy ha azt a táltos legényt, aki minden kérdést kitalált, hozzá nem küldi, rettentő hadat zúdít Magyarországra, kő kövön nem marad, s még a szopós gyereknek sem irgalmaz. Hívatja a király a táltos legényt, mutatja nagy búsan a török császár levelét. Mondta a legény: - Egyet se búsuljon, felséges királyom. Egyebet nem kérek, csak adjon mellém két egyforma legényt, én meg olyanra festem a képemet, hogy mind a hárman egyformák legyünk, akkor aztán nem félek én a török császártól, nem én az egész világtól. Áldott szerencsére, volt a király városában két egytestvér, úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A táltos legény olyan képet festett magának kivilágos világra, amilyen a két egytestvér képe volt, s azzal elindultak Törökországba, török császárnak fényes udvarába. Na, megérkezett a három legény a török császár udvarába, mentek egyenest a császár színe elé, ott előtte mélyen meghajoltak, mégpedig egyszerre, egyformán, a császár kérdésére egyszerre feleltek; mikor vacsorához szólították, az asztalhoz egyszerre ültek; kanalat, villát a szájukhoz egyszerre vitték, s vacsora után egyszerre, egyformán hajtották meg magukat. Mármost melyik a táltos legény? Melyiket ölesse meg? A boszorkány bezzeg nem ismerte a táltos legényt, de hiába magyarázta a császárnak, nem látott ő különbséget. - Hát jó - mondotta a boszorkány -, majd megtudod reggel melyik a táltoslegény: az, amelyiknek az ingje gallérjából le lészen csippentve. Éjjel aztán, mikor aludott a három legény, a boszorkány besurrant a kulcs lyukán, a táltos legénynek, ki az ágy szélén feküdt lecsippentett egy darabot az inge gallérjából, de hiába mesterkedett, mert reggel a táltos legény észrevette, hogy hiányzik a gallérból, s éppen akkorát csippentett le a másik két legény ingj gallérjából is. Szépen felöltöztek, mentek a török császárhoz, egyszerre hajoltak meg, egyszerre feleltek most is minden kérdésre, de a császár hiába vizsgálódott, most sem talált semmi különbséget, mert egyforma csonka volt mind a három legény ingje gallérja. Mit tehetett a császár, hazaeresztette a három legényt, de alig értek haza, már ment is utána a török császár levele, s abban volt írva, hogy a táltos legényt egyedül küldje hozzá, mert különben lesz harag, kő kövön nem marad. Hej, sírt-rítt a királykisasszony, de bezzeg nem sírt a legény, inkább vigasztalta a királykisasszonyt: egyet se sírjon, egyet se ríjon egymaga sem fél ő a török császártól, nem fél ő az egész világtól. Mindjárt útnak eredt, a törik császár udvaráig meg sem állt. Éppen az udvaron sétált a boszorkány, pislogatott, hunyorgatott, s mondta neki: - Eredj csak, eredj a császárhoz, többet vissza nem kerülsz a hazádba! A táltos legény kardja megcsördült nagy haragosan, de szót se szólt a boszorkánynak, ment egyenest a császár színe elé, s hát ahogy belépett, egy sereg katona kardot rántott rá. Nosza, kiugrott a táltos legény kardja a hüvelyből, s egy szempillantásra levágta a katonákat, aztán ismét visszabújt: a császárt nem bántotta. Ámult-bámult a császár, nem tudta, mit kezdjen, de jött a boszorkány, s mondta neki: sose féljen ettől a jöttmenttől, ő majd éjjel ellopja a kardját. Hiszen be is surrant éjjel a táltos legény szobájába, de amikor a kardhoz ért, az csak kiugrott a hüvelyéből, s úgy lenyisszentette a boszorkány orrát, mintha ott se lett volna. Hej, szörnyű haragra gerjedt a császár, mikor látta, hogy az ő tulajdon testvérét így megcsúfolta a táltos legény, egyszeribe riadót fújatott, megtelt az udvar katonával, annyian voltak, mint égen a csillag, földön a fűszál, de lehettek volna annyian, ahány csepp a tengerben: a táltos legény kardja csak kiugrott, s mind egy szálig levágta a török császár katonáit. Azzal se szó, se beszéd, indult hazafelé, meg sem állott a király udvaráig. Hej, volt öröm, mikor hallották, hogy bezzeg többet nem fenyegetődzik a török császár. Ott helyben kikiáltották a táltos legényt királynak, s még aznap megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a táltos legény felkerekedett sok-sok ezer katonával, hazament az ő országába, hogy lássa az édesanyját. Jaj, istenem, teremtőm, de megijedt a szegény asszony, mikor a tenger sok katona ellepte az udvart! No, nem sokáig tartott az ijedtség, mert annak a sok-sok ezer katonának a vezére leszállott a lováról, megölelte, megcsókolta a szegény asszonyt, s mondta, amint következik: - No, lelkem anyám, most már elmondhatom az álmomat. Azt álmodtam volt, hogy magyar király leszek. Betelt az álmom: magyar király lettem. Azért nem mondtam el akkor az álmomat, mert kigyelmed elbeszélte volna, s most én nem volnék magyar király. Áldja meg az isten kigyelmedet, hogy megvert. Ha meg nem vert volna, a király el nem vitt volna; ha a király el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna; ha az egyik király felakasztatni nem akart volna, a másik király el nem vitt volna... Úgy bizony, lelkem édesanyám! Amikor mindezt szépen elmondta, befogatott hat fehér paripát aranyos hintóba, édesanyját beleültette, s úgy vitte magával a királyi palotába. Még mais élnek, ha meg nem haltak. Vissza a mese oldalra