|
Tündérmesék
|
|
Porkó király Szicíliai mese Volt egyszer egy király s egy királyné. Nem volt gyermekök, s mindig amiatt siránkoztak, gyermekért epekedtek, de bizony hiába. Egyszer a királyné elment sétálni, s amint sétált, látott egy kocát a malackáival. Felsóhajtott a királyné: - Ó, istenem, lám, ennek az oktalan állatnak is mennyi gyereke van, csak nekem nem adott az Isten gyermeket, pedig mennyit imádkoztam! Nem bánnám én, bár csak egy gyermekem volna, még ha malac volna is az a gyermek! Hiszen ha ezt kívánta: kívánsága teljesedett is a királynénak. született neki egy kis malackája. Hej, lett nagy bánat a királyi palotában! Nemcsak a királyi palotában, hanem az egész országban. Búsult a királyné sírt keservesen, de aztán lassacskán megvigasztalódott, s mondotta: - Hát ez a malacka mégiscsak az én gyermekem, s épp úgy szeretem, épp olyan kedves nekem, mintha egy szép gyermek volna! A kebeléhez szorította a malackát, szoptatta, ápolta, dajkálta, a malacka nőtt napról napra, mind nagyobb s nagyobb lett. Egyszer aztán mi történt, mi nem, elég az, hosJry a kis malacka elkezdett szaladgálni körül a palotában, s mind azt mormogta: - Feleséget akarok! Feleséget akarok! - Ó, istenem! - mondotta a királyné az urának. - Mit csináljunk? Hisz nem kapunk hozzá királykisasszonyt. Nincs az a leány, aki hozzámenjen feleségül. Mit tegyünk? Merre forduljunk? Kesergett, tűnődött magában a királyné. Egyszer aztán eszébe jut, hogy jár a palotába egy mosónő, annak van három szép leánya. Megpróbálja, hátha az feleségül adná az egyik leányát az ő fiának. A királyné mindjárt el is hívatta a mosónőt, s mondotta neki: - Hallod-e, tégy nekem egy szívességet! A fiam meg akar házasodni. A legidősebb leányodat add hozzá! -Ó, felséges királyné - mondotta a mosónő -, hogy adjam a gyermekemet egy disznóhoz? - Meg kell tenned! - mondotta a királyné. - Különben is jó dolga lesz a leányodnak: királyné lesz belőle. Neked pedig mindent adok, amit a szemed, szájad kíván. Szegény volt a mosónő, hogyne lett volna! Rábeszéltette magát, elment haza, s mondotta az idősebbik leányának: - Hallod-e, leányom, a király fia meg akar házasodni. Most, ha akarsz, királyné lehetsz, mert feleségül vesz téged. Bezzeg, hogy a leány nem szívesen lett a királyfi felesége. De hát aztán meggondolta: sok szép ruhát kap, lesz arany, gyémánt, mindenféle ékszer, drágaság; jó dolga lesz. Azt mondta hát az anyjának: - Jól van, édesanyám, felesége leszek. Egyszeribe vitték a palotába, ott nagy vendégséget csaptak, három nap, három éjjel folyt folytonosan a lakodalom. Mikor aztán a harmadik nap is eltelt, mit gondolt, mit nem a királyfi, kiszaladott az udvarra, ottan egy pocsolyában meghengergőzött, aztán ismét beszaladott a palotába, s hozzádörgölődzött a feleségének a drága szép ruhájához. De az asszony mérgesen ellódította magától, s mondotta neki: - Ó, te utálatos állat, te, eredj, bepiszkolod a drága szép ruhámat! De a királyfi nem törődött vele, újra meg újra visszaszaladott hozzá, a ruhájához dörgölődzött, az asszony meg mindannyiszor ellökte magától, s mindenféle csúf szavakkal illette. Harmadik nap este a fiatalasszony bement a menyasszonyi szobába, lefeküdött. Bement a királyfi is, de várt addig, amíg a felesége elaludott, akkor aztán bezárta az ajtót, ledobta magáról a disznóbőrt, s gyönyörű szép fiú lett belőle. Akkor leakasztott a szegről egy kardot, egyet suhintott, s úgy leszelte a felesége fejét, mintha nem is lett volna. Mikor aztán megvirradott, ismét visszabújt a disznóbőrébe, szaladott keresztül-kasul a palotában, s mind azt mormogta: - Feleséget akarok! Hej, megijedett a királyné! Vajon mi történhetett? Bement a menyasszonyi szobába, s hát ím, ott feküdön a menye fej nélkül, véresen. - Jaj, istenem, istenem! - sopánkodott a királyné. - Most már mit mondjak a szegény mosónőnek? A fia pedig csak folyton szaladgált körös-körül a palotában, s mind azt mormogta: - Feleséget akarok! Feleséget akarok! Mit volt mit tenni a királynénak; elment a mosónőhöz, nagy írással-rívással elkeseregte, hogy mi történt. Aztán mondotta: - Add ide a második leányodat is, hátha az szerencsésebb lesz. - Ó, istenem - mondotta a mosónő -, hát én hogy küldjem halálba szívemről szakadt drága gyermekemet? - Meg kell tenned! - mondotta a királyné. - Meglásd, ő majd szerencsésebben, jár. Aztán halálom után az övé lesz az egész ország. Addig beszélt a királyné, hogy a mosónő beleegyezett. Vitték el a palotába a második leányt is, megtartották a lakodalmat; az is tartott három teljes nap. Gyönyörű szép ruhába öltözött menyasszony, de bizony öltözhetett, mert a disznó folyton körötte szaladgált, mindegyre hozzádörgölődzött, bepiszkolta a drágaszép ruhát. - Ó, te utálatos állat, te - förmedett rá a felesége, eredj innét, be ne piszkold a drága szép ruhámat. - De ahányszor elkergette, annyiszor visszajött a királyfi, s újra bepiszkolta a ruhát. Harmadnap este bement az asszonya menyasszonyi szobájába, s amint tudott, jött utána a királyfi is, lerántotta a szegről a kardot, s ennek is levágta a fejét. Reggel aztán kiszaladott a szobából, futott fel s alá a palotában, azt mormogta-hörögte: - Feleséget akarok! Feleséget akarok! - Jaj, istenem! - szörnyülködött a királyné, s beszaladott menyasszonyi szobába. Hát csakugyan a második leány is ott feküdt véresen, fej nélkül. Most már mit tudjon csinálni? De a fia csak szaladgált tovább, folytonosan azt mormogta: - Feleséget akarok! Feleséget akarok! Nem volt maradása a királynénak, harmadszor is elment a mosónőhöz, elkeseregte neki, hogy mi történt; de azért csak kérte az asszonyt, adja oda a harmadik leányát is. Majd meglátja, hogy az szerencsésebb lesz. - Ó, felséges királyném, hogy kívánhat tőlem ilyet? Két gyermekemet megölte a királyfi, most a harmadikat is odaadjam a bizonyos halálnak? - Ne félj, ne félj, csak add! Nem a halálé lesz. Meglásd, hogy nem lesz semmi bántódása. Addig beszélt a királyné, hogy a szegény mosónő odaadta a harmadik leányát is. Felvitték a palotába a leányt, felöltöztették drága szép ruhába. De olyan szép volt az a leány, szebb a holdnál, szebb a napnál, szebb a ragyogó csillagoknál. Mikor aztán ott ült az asztalnál, s hozzá szaladott a disznó, s piszkos testével hozzádörgölődzött, nem kergette el magától, hanem szépen megsimogatta, lehajolt hozzá, s úgy mondogatta: - Édes kicsi állatkám! Három napig tartott most is a lakodalom, a harmadik nap este bement a menyasszonyi szobájába az asszony, bement utána a királyfi is piszkosan, rondán, megint hozzádörgölődzött a ruhájához. Az asszony pedig lehajolt hozzá, mondotta neki nyájasan, kedvesen: - Gyere, csak gyere! Csak dörgölőzz hozzám! Nem bánom, ha piszkos lesz a ruhám, kimosom, mást veszek magamra. Egyik ruháját a másik után vetette le, vette magára az asszony, de nem fogyott el a türelme. Folyton csak biztatgatta az urát: - Piszkold, piszkold a ruhámat, van elég, mást veszek helyette. Így telt el az első éjszaka, így a második, így a harmadik. Harmadik éjjel, amikor az asszony elaludott, a királyfi levetette a disznóbőrét, lefeküdött ő is az ágyba, de mire hajnalodott, ismét felkelt, visszabújt a disznóbőrébe. A feleségének sejtelme sem volt arról, hogy mi változás történt vele. Bemegy aztán reggel a királyné, mert nem tudta elgondolni, hogy mi történt: három napja, hogy nem mutatta magát sem a fia, sem a menye. Azt hitte, hogy mindkettő szörnyű halált halt. S ím, ott volt a menye is elevenen, szépen, ott volt a fia is, de disznó képében. Így telt-múlt az idő. Egy este azonban a fiatalasszony nem aludott el, s mikor az ura levetette magáról a disznóbőrét, s látta, hogy gyönyörű szép ifjúvá változott, mondotta magában: “Hát úgy? Te nem vagy disznó? És te nem szólsz erről?" Azzal felnyitotta a szemét, felült az ágyban, s mondotta az urának: - Hiába titkolódzol előttem, most már láttam, hogy mi történt. Hiszen te igazi ember vagy! Nem vagy te disznó! Felelt a királyfi: - Igazad van, de ne szólj senkinek. Mert ha szólsz valakinek, akkor el kell mennem, s neked is hét esztendeig, hét hónapig s hét napig kell vándorolnod, el kell szaggatnod hét pár cipőt, addig fel nem szabadulok a varázslat alól. Az asszony megígérte, hogy nem szól senkinek. Nem is szólott sokáig, de fúrta az oldalát a titok, mégse állhatta meg, hogy ne szóljon az anyósának. Mondotta neki: - Hej, édesanyám, ha tudná, milyen szép ember az én uram, amikor leveti magáról a disznóbőrét! Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban a királyfi eltűnt a palotából, mintha a föld nyelte volna el. Keresték mindenfelé tűvé tették az egész palotát, az udvart, a várost, aztán az országot: nem találták sehol. Hej, sírt keservesen a fiatal királyné, nem tudta, hová legyen nagy bánatában! “Én vagyok az oka mindennek - kesergett magában -, én kergettem világgá! Most már nekem is el kell vándorolnom hét esztendeig, hét hónapig s hét napig folyton-folyvást mennem kell, addig őt meg nem találom." Csináltatott magának hét pár vascipőt, s hiába marasztották, hiába mondották, maradjon ott, ne menjen világgá, elment, nem volt otthon maradása. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át, s az első este ért egy házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy jó öregasszony. Belépett, köszönt, az asszony fogadta szívesen, nyájasan, a királyné pedig mondta: - Jó öregasszony, engedd meg, hogy itt töltsem az éjszakát. Úgy elfáradtam, hogy nem tudok már tovább menni. - Ülj le, édes fiam - mondotta az öregasszony, aztán adott neki vacsorát. Közben amíg vacsorázott, elbeszéltette, honnét jött merre megy, mi jóban jár. - Hát fiam - mondotta az öregasszony -, neked most a föld alatt kell továbbvándorolnod, s addig kell ott maradnod, amíg éppen négy pár cipőd szerteszakad. Búsult a szegény asszonyka, egész éjjel nem jött szemére álom. Reggel aztán, mikor búcsúzkodott, az öregasszony adott ne egy lámpácskát, megmutatta az utat a föld alá, s azzal szegény kicsi királyné elindult a föld alatt, ment, mendegélt, vándorolt négy teljes esztendőn, négy hónapon s négy napon kereszti mindig a föld alatt. Addig ment, amíg a négy pár cipő rongyokba szakadott. Akkor aztán ismét napvilágra ért, s vándorolt tovább a föld színén. S ahogy ment, mendegélt, ért egy sűrű rengetegbe, de olyan sűrű rengetegbe, hogy semmiképpen nem tudott abból kijutni. Ment jobbra, ment balra, s amint ment, mendegélt, látott messze-messze valami világosságot. Egyenesen a világosság felé tartott. S amint közelébe jutott, látta, hogy egy házikó van ott. Kopogtatott a házikó ajtaján, s mindjárt nyílt is az, s egy öregember nyitott ajtót neki. Az öregember pedig remete volt. - Mit akarsz? - kérdezte a remete. - Ó, öregapám - felelt a kicsi királyné -, szegény leány vagyok, elindultam, hogy megkeressem az uramat. - S elbeszélte a egész történetét. - Ó, szegény gyermek! - mondotta a remete. - Még nagyon messze kell vándorolnod, én pedig nem tudok rajtad segíteni. Ha nem itt az erdőben egynapi járóra lakik az én idősebbik bátyám, az talán tud valami tanácsot adni. Maradj itt éjszakára, holnap jó korán reggel továbbmehetsz. Reggel felköltötte a remete, megmutatta neki az utat, s mikor elbúcsúzott, adott neki egy diót, s útnak eresztette. Ment a kicsi királyné egész nap, s estére elérkezett a második remetének a kunyhójához. Annál töltötte az éjszakát, annak is elpanaszolta az ő búját-baját. - Ó, szegény gyermek! - mondotta a remete. - Én nem tudok rajtad segíteni. Hanem egynapi járóra lakik az én bátyám, itt az erdőben, talán az adhat tanácsot. Reggel aztán továbbment a kicsi királyné, a remete pedig adott neki egy gesztenyét, s mondotta: - Tedd el jól, még hasznát veheted. Egész nap mendegélt a sűrű rengetegben a kicsi királyné, s estére megérkezett a harmadik remetéhez. Ennél töltötte az éjszakát, neki is elkeseregte az ő búját-baját. De az sem tudott rajta segíteni, hanem a még öregebb bátyjához igazította, aki egynapi járóra lakott az erdőben. Mikor azonban elbúcsúzott, adott neki egy mogyorót. Negyedik nap este aztán megérkezett a legöregebb remetéhez, aki olyan öreg volt, hogy a szakálla a földet verte. Bizony megijedett tőle a kicsi királyné, olyan öreg volt. Mikor aztán elkeseregte ennek a baját, mondotta az neki: - Hej, szegény gyermek, neked még messzire kell menned, amíg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelik! Akkor aztán érsz egy városba, ahol a királyfid időzik. Nesze, adok neked egy varázspálcát. Éjjel menj a királyi palota elé, üss a földre, azonnal egy gyönyörű szép palota lesz azon a helyen. Abban fogsz te lakni, szemben éppen a király palotájával. Többet nem mondott a remete, csak megáldotta, s útnak eresztette. Így ment tovább a szegény ifjú királyné. Addig ment, amíg a hét pár cipő szerteszakadott, míg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelt. Akkor csakugyan egy este megérkezett abba a városba, ahol Porkó király lakott. Porkó király már rég visszakapta az emberi alakját, megszabadult a varázs alól, hanem a hű asszonyt elfelejtette, s egy szép királynénál lakott, azaz hogy az tartotta őt fogságban. Azt akarta, hogy feleségül vegye. Hallotta ezt a kicsi királyné, nagyon elkeseredett a szíve, aztán ment a királyi palota elé, ottan a földet, amint a remete tanácsolta, megsújtotta a varázspálcával. Egyszeribe gyönyörű szép palota kerekedett oda. Abban a palotában csak úgy nyüzsögtek, forgolódtak a cselédek. Volt abban minden, de minden, amit szem és száj kíván, ennivaló, innivaló, arany, ezüst, gyémánt, minden, de minden. Reggel, mikor Porkó király felkelt, s kilépett az erkélyre, látja a gyönyörű szép palotát, ámult-bámult, s hívatta a királynét, nézze ő is. Amíg nézegették s csudálták a gyönyörű szép palotát, a kicsi királyné feltörte a diót, amelyet az első remete adott neki, s ím, abban a pillanatban egy gyönyörű szép aranytyúk, s a gyönyörű aranytyúk mellett egy sereg aranycsirke futkosott körös-körül a palota erkélyén. Szem még nem látott olyan szép tyúkot, olyan szép csirkéket, mint amilyenek ezek voltak. Mikor ezt meglátta az átelleni palotából a királyné, szörnyen megkívánta a csirkéket meg a tyúkot. Egyszeribe küldötte a szobaleányt át a palotába, hogy kérdezze meg attól az asszonytól, aki ott lakik, eladja-e a tyúkot meg a csirkéket. Ad neki értük, amit csak kíván. Általment a szobaleány, megkérdezte a kicsi királynét, ez azonban azt üzente: - Mondd meg az asszonyodnak, szívesen adom, ingyen odaadom a tyúkot is, a csirkéket is, ha megengedi, hogy egy éjjel a királyfi szobájában háljak. Visszament a szobaleány, mondotta az üzenetet, de a királyné rettentő haragra gerjedett: - Mit gondol ez az asszony? Nem, azt nem engedem meg! - Ugyan miért ne? - mondotta a szobaleány. - Ma este öntsön álomitalt a királyfi poharába, s bátran beeresztheti azt az asszonyt a szobájába. Tetszett ez a tanács a királynénak, egyszeribe visszaküldötte a szobaleányt, elhozatta az aranytyúkot, az aranycsirkéket, s estére meghívta a kicsi királynét a királyfi szobájába. Mikor a kicsi királyné bement a királyfi szobájába, az már aludott mélyen. Ő meg ráborult, sírt keservesen.
- Hát elfelejtettél engem? Hét esztendeig, hét hónapig s hét napig folyton vándoroltam érted. Eső vert, szél fújt, nap feketített, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak téged a varázslat alól. S te most hűtlen akarsz lenni énhozzám? Így kesergett, így sírt egész éjjel a kicsi királyné, de a királyfi nem ébredett fel, merthogy álomitalt ivott. Nem hallotta a felesége kesergését, sírását. Reggel pedig az asszonynak el kellett mennie a palotából, mielőtt a királyfi felébredett volna. Volt azonban a királyfi szobája alatt egy börtön, abban sok ember sínylődött szomorú fogságban. Ezek hallották alul, hogy egy szegény asszony odafenn milyen keservesen sírt, panaszkodott. S csudálkoznak ezen erősen, vajon mi történhetett. Hát jó, a szegény kicsi királyné visszament a palotájába, De alig ment vissza, feltörte a gesztenyét, s ím, halljatok csudát, mi történt! A gesztenyéből kipattant egy tiszta színarany kicsi tanítókisasszony s vele egy sereg kicsi, csupa színarany leányka, azok ott ültek körülötte, varrtak, hímeztek, egyik szebb volt a másnál, egyik kedvesebb a másnál. Mikor ezt az átelleni palotából a királyné meglátta, bezzeg, hogy megint nagy kedve kerekedett reá; nagyon megkívánta, szerette volna megvenni ezeket is. Küldötte is mindjárt a szobaleányt, kérdezte, hogy mi az áruk. Azt üzente a kicsi királyné: - Ingyen adom, csak engedje meg, hogy ma éjszakára bemehessek a királyfi szobájába. A szobaleány nem is ment vissza válaszért a királynéhoz, mondotta neki, csak jöjjön bátran. Azzal felszedte a játékszert, s nagy örömmel szaladt az asszonyához. Este el is jött a kicsi királyné a palotába, bement a királyfi szobájába, de az már aludt mélyen. Hiába sírt, hiába kesergett, nem ébredett fel. Reggel el kellett mennie, mielőtt felébredett volna a királyfi. De lent a börtönben, jól hallották az ő sírását, az ő kesergését. S mikor felkelt a királyfi, meg is mondották neki a foglyok: - Hej, felséges uram, már két éjszaka valami keserves sírást, keserves panaszkodást hallunk a szobájából. Micsoda lehet az? - Na, ez igazán csuda - mondotta a királyfi -, mert én semmit sem hallottam. De elkezdett gondolkozni: hátha csakugyan altatót tettek a poharába, azért nem ébredett fel, s feltette magába, hogy a következő este egy csepp bort sem iszik. A kicsi királyné pedig hazament nagy szomorúan, s feltörte a mogyorót. S ím, a mogyoróból egy csudaszép aranysas röppent ki. Ragyogott, mint a fényes nap. Aki látta, megcsudálta. A sast feltette szépen az erkélyre, hadd lássa az egész világ. Hát hiszen látták is sokan, látta a királyné is, s bezzeg, hogy megkívánta az aranysast is. Mindjárt szalasztotta a szobaleányt, hogy vegye meg. Azt mondotta megint a szobaleánynak: - Adom én jó szívvel, ingyen is odaadom, csak azt engedje meg a királyné, hogy a királyfi szobájában töltsem az éjszakát. - Hát csak jöjjön! - mondotta a szobaleány. Azzal felkapta az aranysast, s szaladott vele az asszonyához. Este azonban a királyfit hiába kínálták borral, nem ivott. A szájához vitte a poharat, de titokban kiöntötte az asztal alá, nem ivott egy cseppet sem. Aztán bement a szobájába, lefeküdött, úgy tett, mintha aludnék. De bizony nem aludott. Aztán egyszerre csak megnyílt az ajtó, belépett rajta a felesége, leült az ágya mellé, kesergett, sírdogált magában: - Hát csakugyan egészen elfeledtél? Hét esztendeig, hét hónapig és hét napig folyton vándoroltam, eső verte, szél fújta, nap feketítette arcomat, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak a varázslat alól, és te most hűtlen akarsz lenni énhozzám? De bezzeg, amikor a királyfi ezt hallotta, egyszeribe eszébe jutott az ő felesége. Felugrott az ágyból, átölelte, megcsókolta, s mondta lelkes szóval: - Te vagy az én édes feleségem! Ne sírj, ne könnyezz, holnap jókor reggel megszökünk innen! Jókor reggel a kicsi királyné elment a palotából, aztán felkelt a
királyfi is. Mind a foglyokat, akik ott sínylődtek a börtönben kiszabadította,
azok aztán hálából vele tartottak, nagy hirtelen felszereltek egy
hajót, még mielőtt a királyné észrevette volna, aztán mind, ahányan
voltak, felkerekedtek a hajóra. Vitték a szép kicsi királynét magukkal,
vissza egyenesen az édesapjuk országába. Hej, gondolhatjátok, mekkora
volt otthon az öröm, amikor a király s a királyné meglátta az édesfiát
s annak gyönyörű szép feleségét! Egyszeribe nagy vendégséget csaptak.
Bezzeg, hogy mind megvigasztalódtak, boldogok voltak, csak mi ülünk
itten magunkban, árván, szomorúan... |