Mikor az ember volt a gazdasszony Volt egyszer egy ember, aki örökösen zsémbelt, veszekedett a feleségével, hogy “ezt se jól csináltad, azt se jól csináltad, még a házat se tudod ellátni rendesen, amíg a mezőn, réten vesződök kora reggeltől, alkonyatig”. - Tudod, mit, édes uram? – mondja neki egyszer az asszony. – Holnap majd én megyek kaszálni, te meg lásd el a házat, talán igazán jobban értesz hozzá. Ebben maradtak. Másnap az asszony fogta a kaszát, és elment a rétre, az ember nekilátott a házi munkának. “Az első, hogy friss vajunk legyen” – gondolta, és teleöntötte a köpülőt tejföllel, köpülni kezdett. Munka közben megszomjazott, hát elment a pincébe, csapra verte a söröshordót. Egyszer csak hallja, hogy a malac futkos odafönt a konyhában. Megijedt: - Hű, az áldóját, ez még feltalálja borítani a köpülőt! – Felszalad a lépcsőn, betaszítja a nyitva felejtett konyhaajtót, hát a malac vígan nyalogatja a földről a tejfölt, a köpülő meg felborítva odább a sarokban. – No, ezért meglakolsz, gyalázatos! – förmedt a malacra, és bele akar rúgni, de az gyorsabb, kinn van már az udvaron. Az ember lohol utána, kergeti körbe-körbe. Akkor vesz észre, hogy kezében szorongatja a hordó csapját. – Hű, a teremburáját! Azóta tán ki is folyt a sör! – Ugrik a pinceajtóhoz, majdhogy le nem gurul a lépcsőn, úgy siet, de bizony a hordó már üres, a sör kifolyt az utolsó cseppig. Mérgelődik az ember, ököllel veri a fejét, de hát – hiába. Még jó, hogy a bödönben maradt egy kevés tejfel. Megtölti a köpülőt, újra hozzáfog a köpüléshez, de most megint eszébe jut valami: a tehénnek még se inni, se enni nem adott, étlen-szomjan áll szegény az istállóban. Fogja a vedret, hogy megtöltse a kútnál, de a köpülőt nem meri otthagyni, hátára kötözi, és gondolatban megveregeti saját vállát, hogy ezt ilyen okosan kitalálta. Siet a kúthoz, a vedret maga mellé állítja a földre, és kezdi ereszteni a láncot, de ahogy előre hajol a kútkáva felett, a tejföl a nyakába folyik meg a fejére. - Még csak ez kellett nekem! – mérgelődik az ember, majdhogy szét nem veti a méreg. Közben dél lett, az asszony szorgalmasan dolgozott, kaszált a réten, és alaposan megizzadt, megéhezett. El nem tudja gondolni, hol marad ilyen sokáig az ura a kisebéddel. Ő már ilyenkor régen kivitte neki mindennap az ételt-italt a rétre, szántóföldre, vagy ahol éppen dolgozott. Végre elunja a várakozást, és hazaballag. Ahogy belép az udvarra, meglátja az urát – csupa tejfel a haja, szakálla, inge, nadrágja, az üres köpülő meg a hátára kötözve. Nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem látná, bemegy a konyhába, megrakja a tüzet, felteszi a fazék vizet a kásának, kisepri a szobát, megteríti az asztalt, aztán ellátja az állatokat. Attól fogva az embert mintha kicserélték volna. Nem zsémbel, nem veszekszik, mikor hazajön, dicséri a feleségét, hogy mennyi mindent elvégzett, milyen rend van a házban. Minden jól van úgy, ahogy csinálja, csak eszébe ne jusson még egyszer őrá bízni a házi munkát. Ha csak rágondol, borsódzik a háta. Vissza a mese oldalra