Benedek Elek A dicsekedők Volt egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idősebb fiát mesterségre adta, az egyikből borbély, a másikból kovács lett. A kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának. Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kaptak mindhárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van. - No, édes fiaim – mondotta az öregember -, csakhogy még egyszer láthatlak. Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba. Azt mondja a legidősebb: - Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom. - Na ez igen szép – örvendezett az öregember -, te fiam a jég hátán is megélsz. - Ne féljen, édesapám – mondotta a másik legény, a kovács -, mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla. Ó, de jó, Istenem, ó, de jó! – mondotta az öregember. - Hát te fiam – szólt a legfiatalabbhoz -, milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni? - Én-e, édesapám? – kérdezte a legény – tudok biz én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámba, s hát amint mennék az utcán, szakadni kezd az eső. Hej, uramteremtőm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a cudar eső pocsékká veri az én szép atillámat. De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan hadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám. Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az eső. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam én: nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esőt. – Derék vitéz vagy, fiam – mondta a generális -, s egy zacskó aranyat adott ajándékba. Ó, Istenem, Istenem – mondotta az öregember -, most már igazán nyugodtan halok meg, mert megéltek mind a hárman a magatok emberségéből, nincs szükségetek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam. Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedéstől egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman, három felé. Holnap legyenek a ti vendégetek. Vissza a mese oldalra