Három hazug mese 1. Egyszer volt egy gazdaember, aki már negyven esztendeje élt a feleségével, s gyermekük még mindig nem volt. Egyszer a többi között beszélgetnek együtt, hogy milyen csudálatos dolog az, hogy nekik gyermekük nincsen. Azt mondja az ember: - Ne búsulj, feleség, még nekünk is lehet gyermekünk, legalább egy. - Azt már nem hiszem - azt mondja az asszony -, mert amikor hozzád férjhez jöttem, akkor húsz esztendõs voltam, negyven esztendeje, hogy együtt lakunk, így hát én ma hatvan esztendõs vagyok, eltölt már az az idõ éntõlem, hogy nekem még gyermekem szülessék. De ha születnék is, teszem azt, minek tudnánk kereszteltetni? Azt mondja az ember: - Kereszteltessük Hazugnak vagy akárminek, csak legyen. Hát egyszer azt mondja az asszony az embernek: - No, te öreg, addig beszélgettünk a gyermek felõl, hogy én érzem már, hogy bizonyosan gyermekem lesz. - Jól van, feleség - kiáltott az ember -, lesz hát valaki, aki késõ vénségünkben gondot viseljen reánk. Nem sokkal ezután megszületett egy szép fiú. Elnevezték Hazugnak. Mikor akkorára felnevelkedett, hogy elérte a huszadik esztendõt, mindjárt azon kezdte futtatni az eszét, hogy katona legyen belõle, s be is állott katonának. Szolgált is néhány esztendeig, s mikor a katonaesztendeit, ahogy lehetett, letöltötte, hazakerekedett szabadságra az apja házához. Otthon nagy örömmel fogadták, mivel jóforma, ügyes ember válott belõle. Azt mondja neki egyszer az apja: - No, fiam, te sokfele jártál-keltél katonaságod ideje alatt, biztosan tudsz nekem valami újságot mesélni. A fiú erre azt mondja: - No, én mondok is olyanokat, amilyeneket még senki sem hallott, de csak azokat mondom el, amiket saját szememmel láttam: az óriások országában, mikor oda beérkeztünk, az idõnk csak a csodalátásban telt el, mert láttunk ott olyan magas embert is, hogy mi láttuk jól, hogy mozog a szája odafenn, de a távolság miatt nem értettük a szavát, pedig olyan kemény hangon beszélt, hogy a föld mozgott az ember lába alatt. Láttam ott egy olyan háromesztendõs gyermeket, aki olyan magas volt, hogy itt nálunk csak a földön állva a legmagasabb fának a tetejébõl is le tudná szedni az almát. Láttam ott akkora élõ fát, hogy felnõtt volt az égig, s hogy az égtõl tovább nem nõhetett, az ága egy mérföldnyire meghajlott széjjel z ég alatt. Van abban az országban egy olyan folyóvíz, melynek a mélységét még senki sem tudta megmérni. Egyszer próbára beleküldöttek egy vízi búvárt, az oda volt három esztendeig, akkor kijött a vízbõl, s azt mondotta, hogy ott a vízben találkozott egy tengeri csudával, megszólította õt, hogy mi járásbeli. Mikor az megértette, hogy õ a víznek a fenekét akarja elérni, azt mondotta, hogy ha még három esztendeig mindig megy is lefele, akkor sem éri el a fenekét. Láttam az országban akkora madarat, melynek szárnyát kiterjesztve megmérték, s huszonkilenc öl volt. Láttam ott egy kígyót, amelyik vastagabb volt, mint akármelyik torony a mi országunkban, s olyan hosszú volt, hogy három falu határán keresztülért. Láttam még ott egy pinty tojást, amely bámulatos nagysága mellett olyan erõs héjú volt, hogy mikor meg akarták törni, tizenkét kovács esztendeig szakadatlanul verte a nagy vaskalapácsokkal. Mikor végre betörött a tojás, egyik kovács beleejtette a kalapácsát, s azután belement utána lajtorján. Három hónapig kereste a kalapácsát, egyszer találkozott ott benn egy pásztorral, aki egy ménescsordát õrzött. Az a pásztor is segített neki keresni, míg végre nagy sokára meg is találták. Láttam én ott olyan irtózatos nagy házakat, hogy egyikbe-egyikbe három vármegye is belefért volna egyszerre. Láttam egy olyan fõzõfazekat, amelyik éppen húsz köblös volt. Láttam egy olyan lovat, amelyre huszonöt öles lajtorján kellett felhágni, hogy reáülhessen az ember. Annak a nyakán egy olyan nagy csengettyû volt, hogy húsz mérföldre elhallott a hangja. Egy másik lónak a nyakán láttam egy olyan öntött pergõt, amely harminchat mázsás volt, mégis a ló nem is érezte, hogy a nyakán van. Láttam egy toronyban akkora harangot, hogy mikor húzni kezdették, meg kezdett lódulni, még három hét múlva kondult meg. Akkorát szólott, hogy minden ütésre egy-egy hegy összeomlott. Láttam még ott egy szabómestert, aki valami kényes munkával dolgozott, s a legkisebb varrótûje akkora volt, mint a legnagyobb bükkfa itt a mi hazánkban a havason. Láttam akkora egereket, mint egy-egy kövér hízó disznó. Láttam abban a feneketlen folyóvízben egy olyan halat, hogy a százhúsz ágyús hadihajót felvette a hátára, s úgy viddegélte tovább. Láttam ott akkora macskákat, mint egy-egy ötesztendõs tulok. Láttam egy akkora hosszú lábú agarat, hogy egy szökésben egy egész vármegyét keresztülugrott. Láttam ott egy olyan ebihalat, amelynek a háta olyan széles volt, hogy egy szénásszekér négy ökörrel megfordulhatott rajta. Láttam egy faragó óriást, akinek a fejszéjét megmértük, s hatvan mázsásnak találtuk. Egy másik óriás írt a házában, s a kalamárisa akkora volt, mint egy százvedres hordó. A pennája pedig akkora, mint egy tíz német ölös árbocfa a mi hazánkban. Láttam egy pincében egy olyan boroshordót, amely éppen tizenkétezer vedres volt. Láttam egy pár csizmát, amelyet harminc ökör bõrébõl készítettek, de le volt téve, mert akinek a számára készült, nem tudta viselni a kicsinysége miatt. Láttam egy fekete sapkát, amelyet ötven bárány bõrébõl készítettek egy tizenkét esztendõs óriás fiú számára, de annak a feje félesztendõ múlva úgy kinõtt a sapkából, hogy nem viselhette tovább, hanem el kellett adni. Láttam egy akkora kenyeret, mint nálunk egy ezerkalongyás búzaasztag. No, hogy aztán az óriások országából kimasíroztunk, azután is eleget láttam, de most a többit elhallgatom, csak azt az egyet mondom el, hogy mikor egy városban, messze-messze innen, kvártélyban voltunk, született egy kovácsnénak olyan fia, hogy mikor megszületett, kalapács volt a kezében, és egy óra múlva verte az üllõn a vasat. Még egyebeket is láttam, de most nem tudom mind elmondani. - Többet ne is mondj, fiam - azt mondja rá az apja -, még ez is igen sok, amit eddig mondottál. Nincs a világon olyan bolond ember, aki ezt elhinné neked. - Már bizony, apám, ha nem hiszi, járjon a végére. Minek neveztek engem Hazugnak? 2. Mi apámuramnak tizenhárman voltunk fiai. Egyszer apámuram összeszedett, ahogy tudott, harminc magyar forintot, s megindult, hogy valahogy valami jószágot vegyen. Elvetõdött szerencsésen Sófalvára. Ahajt Kacsónak volt egy nagy kutya kabalája, egy istentelen nagy szürke lova. Addig tolják, vonják, amíg megveszi apám a lovat harminc magyar forinttal, s elhozza ide haza Farkaslakára. De az akkora volt, hogy a pajtába nem lehetett bekötni. Beállítottuk hát a csûrbe, s a kakasülõrõl eddegélte a szénát a kutya kabala. Egyszer apámuram fel akar ülni a hátára, hát nincsen olyan magas kerítés, hogy fel tudjon róla hágni. Ahajt elmegy fel a havasra, vág két-három öles ágat, hazahúzdolgálja. Csinál egy lajtorját, a ló mellé állítja, s minket megszólít: - Gyertek ide, gyermekek, jártassátok meg ezt a kabalát. Mi bizony mind a tizenhárman felmegyünk rája, fülitõl farkáig mind beüljük. Apámuram hálát ad az istennek, hogy amennyi gyermeke, mind lóhátra kapott. A kapun kicsapja velünk a kabalát, hogy már jártassuk meg. Úgy elvitt minket a kutya kabala, mint a pislogás. Egyszer gondolja apámuram, hogy eddig haza kellett volna jönni a kabalának a gyermekekkel, mert a vetéskapu ha nyitva nem volt, megjárhatták volna eddig. Apámuram bizony nem veszi tréfára a dolgot, gondolja magában: - A kabala is odavan, a sok gyermek is, csak utánuk megyek. Farkaslaka végéhez ahogy kimegy, hát látja, hogy a pálfali háton visz ki minket. Gondolja magában: "Ez a kutya kabala bizony éppen Sófalvára viszi a gyermekeket Kacsóhoz, akitõl éppen vettem." Apámuram is megrúgja magát, Pálfalván alól keresztülaprít, elejibe kerül egy doronggal. Szilos megett megkerüli a kutya kabalát, egyet suppant rá, megtéríti hazafelé. Mikor elhajtja Farkaslaka végéhez, szalad apámuram, hogy a vetéskaput nyissa meg. Az a kapu öt szál deszkából volt csinálva, olyan magas volt. Hát amíg kinyitaná, a kutya kabala keresztüllépi a magas kaput. Elhajtja haza apámuram a kabalát, melléállítja a lajtorját, úgy szálltunk le ahajt a kutya kabaláról. A csûrbe ismét behajtottuk, hogy egyék a kakasülõrõl. No de már a tél is következik, gondolja apámuram, mit csináljon evvel a kutya kabalával. A falut kihívatja kalákába, hogy hozzanak istállófát, hogy a kutya kabalának csináljon akkora pajtát, mint egy világ. Ahajt háromöles ajtófélfát készít apámuram a kutya kabalának, hogy beférjen. Mikor már fedték volna befele az istállót, akkor a kutya kabala megdöglött. Mondja apámuram: - Ezt a kutya kabalát is addig ették volna meg a farkasok, míg annyit nem dolgoztunk az istállóval. Mérgiben Murva Dáviddal megnyúzatta, s a bõrivel kereken az istállót befedte. Ami az eszterhéján alól lefittyent a bõrbõl, három esztendeig tizenhárman lábbeliztünk belõle. Egyszer apámuram lehúzza a pajtafedélrõl a bõrt, beviszi Udvarhelyre, eladja Kandónak harminc magyar forintért. Így kapta meg apámuram a kutya kabala árát. 3. Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen volt négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják az ökrök a szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam, felültettem a szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe. Ahajt úgy kivittek, mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a malom nincs otthon, elment eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet az ökrök eleibe, s elmegyek, hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam az oldalban, ahogy eprészett. Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam onnét haza. Nézem az ostorom nyelét, hát amíg kijártam az erdõre, akkora jegenyefa nõtt belõle, hogy a teteje szinte a felhõket érte. Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a seregélyek egy likba bele is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a fiait, hát a kezem nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam. Megrakom a kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé. Eszembe jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam, elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam. De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér halat kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a kebelibe berakja, mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de nem tudtam. Hát látom, hogy ott a martján szökdösik egy kicsi leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét, de hát bizony nem jön. Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba a kicsi madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind ellepte. Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom meg, a fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e õrölve a gabonám. Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom elvitte, én ott maradtam a nagy semmivel. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kriza János - Az álomlátó fiú - székely népmesék - Vissza a mese oldalra