Vas Laci

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erõs volt, mint a vas.
No, nemcsak erõs volt Vas Laci, de csintalan is; hét ördög lakott benne.
Egyszer, amikor az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár tojást vitt. Leütötte a fejérõl a kosarat, s a tojás mind összetört. Azt mondta az öregasszony:
- No, te fiú, neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy amit legelõbb kívánsz, azonnal teljesedjék.
Vas Laci nagyot kacagott, amint szaladt hazafelé, gondolta magában: ejnye, de bolond asszony ez, még jót kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem. No, csak hazamenjek, mindjárt valami jót kívánok.
Hazamegy a fiú, hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll õ is, de a királykisasszonyok összeegyeztek, hogy mind csak Lacit üssék, legalább így visszafizetik neki a kölcsönt, mert õket is sokat bosszantotta a csintalanságával.
Hej, mérgelõdött Laci, mikor látta, hogy mind csak õt püfölik a labdával, s nagy mérgében odakiáltott a leányoknak:
- Ó, hogy a föld nyeljen el!
Abban a pillanatban megnyílt a föld, eltûnt a három királykisasszony.
Nagy volt a szomorúság a király udvarában. Keresték a királykisasszonyokat mindenfelé az egész világon, de sehol sem találták, nem is tudták, hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el. Utánuk ment a legidõsebb királyfi, utánuk a középsõ királyfi, de eltelt egy esztendõ, eltelt kettõ, három, még több is, és a királyfik még nem kerültek vissza, valahol elpusztultak bizonyosan.
Aközben Vas Laci felcseperedett, nagy, erõs legény lett belõle, s ezt mondta a királynak:
- Édesapám, elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok az oka a szerencsétlenségüknek.
- No bizony, ha te vagy - mondotta a király -, indulj, s addig ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem találod s vissza nem hozod.
Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken, völgyeken átal, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdõbe. Amint megy az erdõn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:
- Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad.
Azzal az öregasszony rátoppintott a földre, a föld egyszeriben megnyílt, kipattant belõle egy nagy vasláda. Azt mondta az öregasszony:
- Csak bújj belé bátran ebbe a ládába. Ez levisz téged a föld alá, s ott megtalálod a legidõsebb nénédet s a másik kettõt is.
Belefeküdt Vas Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett, aztán leért az alvilágba, s fölpattant a födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott, egy hajításnyira tõle, az ezüstvár elõtt egy folyó, de a folyón keresztül beretvából volt verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak, ugráltak, hogy azon halandó ember által nem mehetett.
Elszomorodott Vas Laci, nagyot sóhajtott:
Ide eljöhettem, de ezen a hídon soha, míg ez a világ, keresztül nem mehetek!
Mert úgy tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba nem lehetett bekerülni. Akkor megszólalt a láda:
- Ne búsulj, Vas Laci, én a víz alatt szépen átalviszlek, a várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod.
Bebújt Vas Laci a ládába, a láda meg szépen átalúszott a víz alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen visszaúszott, otthagyta Lacit a várban.
Meglátja Lacit a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad:
- Jaj, lelkem öcsém, hogy jöttél ide? Vége az életednek! Nem tudod hogy a hétfejû sárkányé ez a vár, s ha hazajõ, megöl téged?
- Ne félj, néném - mondotta Vas Laci -, csak adj nekem egy kardot, a többit bízd rám.
Bementek a fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott egy kardot. Hát, uram, teremtõm, abban a pillanatban nagyot döndült az ezüstvár. A hétfejû sárkány hajította haza a buzogányát hetvenhét mérföldrõl.
- Jaj, lelkem öcsém, mindjárt itt lesz a hétfejû sárkány, készülj a halálra!
- Ne félj, néném, ne félj!
Jött is a sárkány rettentõ nagy haraggal.
Hát te mit akarsz itt? - kérdezte Vas Lacit.
- Meg akarok küzdeni életre-halálra mondotta Vas Laci.
- Ó, nem küzdök én meg akárki fiával. Elõbb hadd látom, mit tudsz.
Kivett az asztalfiából egy kõkenyeret meg egy vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj kenyeret.
- No, lássuk, mit tudsz te?
Vas Laci fogta a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte.
- No, most megküzdhetünk - mondotta a sárkány -, látom, hogy hozzám való vagy. Gyere velem a vascsûrbe.
Mennek a vascsûrbe, birokra kelnek. A hétfejû sárkány felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba. Nosza kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejû sárkányt, jól megkerengeti a levegõben, azzal úgy levágja, hogy derékig süppedt a vasba. De kiugrik a hétfejû sárkány is, és levágja Vas Lacit, hogy mellig süppedt a vasba. Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból, fölkapja a hétfejû sárkányt, még jobban megkerengeti a levegõben, s úgy levágja, hogy nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét levágta.
- No, édes néném - mondotta Vas Laci -, most már gyere velem, mehetünk.
- Jaj, dehogy mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem tudunk mi keresztülmenni. Itt kell elpusztulnunk.
Gondol ide, gondol oda Vas Laci, mit is csináljon hamarjában. Õ bizony egyet gondolt, kiásta a földbõl a sárkány testét, lenyúzta a vastag bõrét, beterítette vele a beretvahidat, s úgy átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték meg. Hát amint keresztülmentek a hídon, ott van az öregasszony, s mondja Vas, Lacinak:
- No, fiam, ezt a nénédet szerencsésen megszabadítottad. Én a vasládában fel is viszem. Te pedig menj most az én kovács bátyámhoz, ide nem messze lakik. Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet, segítsen rajtad.
Elválnak egymástól. Az öregasszony ment a királykisasszonnyal a ládában fölfelé - ment Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította. Megy, mendegél Laci is, megérkezik a kovácsmûhelybe, de az olyan kovácsmûhely volt, amilyent õ még világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele, kívül-belül. Bemegy a mûhelybe, hát a kovács is tetõtõl talpig csupa acél.
Köszön Laci illendõképpen, elmondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony.
- Jól van, fiam - mondotta a kovács -, ismerem a dolgodat, hiszen erõs legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetõtõl talpig, hogy kard ne fogja testedet.
Azzal mindjárt meg is acélozta Vas Lacit, s azt mondta neki:
- No most, fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a mûhely elõtt, s ki se térj belõle. Egyenesen az aranyvárhoz érsz, abban lakik a középsõ nénéd, a tizennégy fejû sárkány tartja szomorú rabságban.
Megköszöni Vas Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tõle, s meg sem áll, míg az aranyvárhoz nem ér. Az aranyvár elõtt nem volt beretvahíd, de úgy forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem. Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig. Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában, a másik kezével pedig bedöntötte a kaput, s belépett a várba.
Éppen jókor érkezett, jött elébe a tizennégy fejû sárkány.
- Hát te mit akarsz itt? - kiáltott rá a sárkány.
- El akarom vinni a nénémet.
- Megállj, öcsém, elõbb küzdjünk meg.
- Én nem bánom - mondotta Vas Laci -, küzdjünk meg - s nekigyürkõzött.
- Nem úgy, öcsém, nem úgy. Legyen belõled vaskerék, énbelõlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy tetejére, s úgy ütközzünk össze.
Mondotta Laci:
- Csak légy te vaskerék, én a papiroskerék, úgy sem félek én tõled.
Kimentek a hegy tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejû sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre csak kiesett a vaskerékbõl egy küllõ, azzal a kerék elkezdett forogni maga körül, mint a kergeteges juh, s felfordult. Az a küllõ a tizennégy fejû sárkánynak a feje volt.
Feltápászkodik a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek:
- Nem jól van ez így. Belõlem lesz kék láng, belõled vörös láng, s úgy csapjunk össze.
- Nem úgy, komám - mondotta Vas Laci -, te légy a vörös láng, én meg a kék láng.
- Nem bánom - mondotta a sárkány -, nekem mindegy, akárhogy.
Vörös láng lett a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal. Egyszerre csak egy holló repült el felettük, s felkiált a sárkány:
- Te holló, csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy fejet adok érte.
Felkiáltott Vas Laci is:
- A vörös lángba cseppents egyet, te holló, s én tizennégy fejet adok érte.
Hát bezzeg, hogy a vörös lángba cseppentett vizet a holló. Ki is aludt mindjárt, vége volt a tizennégy fejû sárkánynak, a hollóé lett mind a tizennégy feje. Vas Laci pedig szaladott fel az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz. Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az öregasszony a vasládában szépen felvitte a középsõ királykisasszonyt is.
Ezalatt Vas Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik nénjét is.
Amint ment, mendegélt, rengeteg erdõn keresztül, látja, hogy egy nagy szénaboglya ég, s a boglyában egy kicsi kígyó vergõdik. Megszólítja a kicsi kígyó Vas Lacit:
- Mentsd meg az életemet, s jótétel helyébe jót várj.
Odaszalad Vas Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égõ boglyából. Hej, istenem, hálálkodott a kicsi kígyó, s mondotta Vas Lacinak:
- Megmentettél a tûzhaláltól, jótett helyébe jót várj! Gyere velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya, tudom, meghálálja a te jóságodat, ad mindent, amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt. De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet kínál az apám, el ne fogadd tõle, csak kérjed tõle a legrosszabbik lovát, a legrozsdásabb kardját s a legszennyesebb ingét.
Megérkeznek a kígyókirály palotájába, ott a kicsi kígyó, aki, hogy a szavam össze ne keverjem, kígyókirálykisasszony volt, elmondja, hogy mi történt. Bezzeg, hogy volt becsülete Vas Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem akarták engedni, maradjon ott egész életére.
Mondotta Vas Laci:
- Köszönöm a jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem kell, hanem visszatérek még hozzád.
- Hát vigy magaddal az útra ezüstöt, aranyat, s mindent, ami kell.
- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom, add nekem a legrosszabb lovadat, a legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb ingedet, s az elég lesz nekem.
"No - gondolta a király -, ezt bizonyosan a leányom tanácsolta neki, de jól van, neki adom."
Azt mondta Vas Lacinak:
- Mindent jobb szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a leányom életét, hát legyen a tiéd a ló is, a kard is, az ing is.
Azzal kimentek a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat. Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig tudott lépni. Aztán kiválasztották a legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget. A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas Laci, az inget pedig felvette. Amikor elbúcsúzott, a kígyókirálykisasszony megsúgta neki:
- Hallod-e, te királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert táltos. Jól a kardra is, mert amíg ilyen rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit. De jól vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem fogja.
Elindult Vas Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú rabságban a huszonegy fejû sárkánynál. Fölmegy Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a nénje nagy örvendezéssel:
- Jaj, lelkem öcsém, édes öcsém, hngy találtál ide?
De mindjárt el is szomorodott, hullott a könnye, mint a záporesõ, s mondta Lacinak:
- Fordulj vissza, édes öcsém, lelkem öcsém, mert elpusztít a huszonegy fejû sárkány. Itt vannak a bátyáid, s füstre kötötte mind a kettõt, s úgy aszalja, téged is odaköt.
Azt mondta Laci:
- Ne félj, néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal megölöm a sárkányt, ha százfejû is, s olyan ing van a mellemen, hogy a kard azt nem fogja.
- Ó, édes öcsém, lelkem öcsém, hiába a kardod, hiába az inged, a huszonegy fejû sárkányt még meg is ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha szépszerivel kiváltasz minket.
Azt mondta Laci:
- Nem bánom, megpróbálom szépszerivel.
Fölmennek a palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejû sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta, hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van.
- A nénédért jöttél, ugye, Vas Laci? - kérdezte az ördöngös asszony.
- A nénémért jöttem és a bátyáimért - mondta Vas Laci.
- Jól van, elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak add az uramnak azt a rozsdás kardot s azt a szennyes inget, ami a melleden van.
Egy szóval sem ellenkezett Vas Laci, leoldotta kardját, levette magáról a szennyes inget, s odaadta a sárkánynak.
Nagyot kacagott az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejû sárkány is.
- No, te világbolondja - mondotta a sárkány -, most kezemben az életed.
Mondotta Vas Laci:
- Igazad van, huszonegy fejû sárkány, világbolondja vagyok, látom, hogy vége az életemnek, csak addig kegyelmezz az életemnek, amíg elbúcsúzok a lovamtól.
A sárkány megengedte jó szívvel, s Laci kiment az udvarba, nyakába borult a lovának, s elmondotta neki keserves könnyhullatások közt, hogy mi történt.
- Szerencséd - mondotta a táltos -, hogy csak a kardodat s az ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe. Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a testedet, tegye belé egy zsákba, akassza fel a nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad.
Visszamegy Laci a palotába, s kérdi a sárkány:
- Na, elbúcsúztál a lovadtól, Vas Laci?
- Elbúcsúztam, huszonegy fejû sárkány, most már megölhetsz, miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra kérlek, tedd belé egy zsákba minden porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen vele világnak.
- Megteszem jó szívvel - mondotta a sárkány.
Azzal csak kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra vagdalta Vas Lacit, aztán minden csontját-bontját fölszedte, egy zsákba belérakta, a zsákot felakasztotta a ló hátára, s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál is sebesebben.
Egyszer csak a kígyókirály valami nagy zúgás-búgást hall, s mondja a leányának:
- Valami nagy szerencsétlenség történhetett Vas Lacival, leányom, mert hallom, hogy jõ a táltos. Hamar szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet a kapu elé, hogy a tûz lángjával hûtse le magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat hazafelé.
Hirtelen nagy tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a lángja s a füstje felcsapott a magas levegõégbe. Hát jõ a táltos, vágtat, mint a gondolat, neki a tûznek, s egy szempillantásra mind elnyeli a lángot, és attól egy kissé lehülepedett.
Lejõ a király s a királykisasszony az udvarra, kérdik a táltost:
- Mi baj, mi történt?
Mondja a táltos:
- Hazahoztam Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejû sárkány.
Levették a zsákot a nyeregrõl, felvitték a palotába, aztán belefújt a sípjába a kígyókirály, s jöttek a kígyók mindenfelõl, csak úgy nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály parancsolatját.
- Eredjetek - parancsolta a király -, hozzatok mindenféle forrasztófüveket.
Amennyi kígyó volt, erre a szóra mind eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Elszéledtek erdõn, mezõn, szedték a forrasztófüveket, vitték a király udvarába. A forrasztófüvekkel a királykisasszony megkenegette Vas Laci húsát, csontját, minden porcikáját összeforrasztotta, s hát, uram, teremtõm, hétszerte szebb és erõsebb lett, mint volt annak elõtte. Aztán ott tartották egy hétig, kettõig, s megtanították mindenféle bûbájos mesterségre. Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántvárba. Hanem most nem ment ám fel oda. Volt a huszonegy fejû sárkány kertjében egy nagy halastó, odament Vas Laci, annak a partján keresztülbucskázott a fején, aranykacsa lett belõle, belement a tóba, s ott úszkált egész nap. Arra megy egyszer a huszonegy fejû sárkány felesége, látja az aranykacsát, s mindjárt gondolta; hogy az a kacsa Vas Laci lehet. Jött a huszonegy fejû sárkány is, s nézte nagy gyönyörûséggel a kacsát.
- Jaj de szép kacsa, jaj de szép, ilyet még nem láttam - mondotta a sárkány. - No, ennek jó gondját viseljük.
Mondotta az ördöngös asszony:
- Bizony ne viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem belõle, szörnyethalok.
- Jól van - mondta a sárkány -, hát ha megkívántad, egyél belõle. - S elõvette a nyilát, rálõtt a kacsára. Rálõtt százszor is, de egyszer sem találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott.
- No, megállj! - kiáltotta a sárkány. - Ha meg nem tudlak lõni, megfoglak!
Ledobta a tó partjára a rozsdás kardját, le a ruháját, s a ruhájával a szennyes inget is, beleugrott a tóba, úszott a kacsa után. De amint beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára, átalbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett belõle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes inget, s azt mondta a sárkánynak:
- No, most gyere ki!
Hát hiszen kijött a sárkány, de ha kijött, fûbe is harapott mindjárt. Az ördöngös asszony ijedtében felült egy seprûre, s elvágtatott, Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába, ott a füstrõl levette a bátyjait. Meg voltak aszalva szegények, mint a szilva. Aztán elindult a nénjével, föltették egy szekérre a bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály udvarába.
Felmennek a palotába, de Lacinak szeme-szája tátva maradt, mikor a kígyókirály mellett meglátja leányát. Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörûséges szép leány, akinek egy fényes csillag ragyogott a homlokán.
Mindjárt hoztak is mindenféle csodafüveket, megkenegették a két idõsebb királyfi testét, talpra állították õket, s aztán mentek haza a leánytestvéreikkel. Csak Vas Laci maradt ott a kígyókirály udvarában, mert ott mindjárt feleségül vette a kígyókirálykisasszonyt. Az öreg kígyókirály átaladta neki egész országát s rettentõ nagy gazdagságát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék