Tengerléptékû cipõ

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Annak olyan vásárra járó ember volt az ura, hol keresett, hol nem, de a kislányuknak mindig hozott valamit. Egyszer, mikor éppen indult már a vásárra, megkérdezte a kislányát:
- Mit hozzak neked, drága szép violám?
Az gondolkozott, gondolkozott egy kicsit, aztán rávágta:
- Tengerlépõ cipõt hozzon, édesapám.
- No jól van - mondta a szegény ember -, ezt nehéz lesz hozni, de megpróbálkozom.
El is indult. Hát amint megy, mendegél, megéhezik, és leül egy nagy fa alá, egy forrás mellett, hogy eszik valamit a tarisznyájából. Kivesz a tarisznyából egy kis kenyeret, vereshagymát, meg volt még három szem szilvája. De csak kivette meg visszatette, hogy majd holnap eszi meg. Hát amint evvel a teszés-veszéssel jóllakott, és be akarja kötni a tarisznyáját, látja, hogy egy icipici ember kilép a forrás vizébõl, odaáll elébe, és megszólal:
- Hallod-e, szegény ember, beteg a kislányom, szilvát kíván, de én nem tudok adni neki, nem volna neked három szem? Jótett helyébe jót várj!
- Nesze, itt van éppen három szem szilva, vidd el a kislányodnak, aztán legyen jobban tõle!
Nem is gondolkozott, hanem adta szívesen, mert olyan jószívû ember volt. Másnap a vásárja nagyon jól sikerült. Indulna is hazafele, de eszébe jut a kislánya, aki tengerlépõ cipõt kíván.
Körüljárta a vásárt, de sehol nem hallott olyat kiabálni. Mikor meg odament valamelyik sátorhoz, aztán kérte, kikacagták. A végén még meg is akarták verni, hogy biztosan lopni akar valamit, azért kér tengerlépõ cipõt. Nohát, már nem tudott mit tenni, hazaindult.
Újra, leült annál a forrásnál, amelyiknél reggel evett-ivott. Hát amint ott leült, látja, hogy a kis ember egy szép skatulyát hoz, s azt mondja:
- Ki ne bontsd hazáig, otthon meg add oda a lányodnak!
Hej, de erõsen kíváncsi volt az ember! Mikor evett-ivott, csak kibontotta a cipõt, merthogy a tengerlépõ volt a skatulyában. Halljatok csudát, a cipõ csak kiugrott a skatulyából, felugrott az ember lábára, és azt kérdezte:
- No, kedves gazdám, hova menjünk?
A szegény ember rávágta:
- A Holdra.
Megszorítja a cipõ az ember lábát, és azt mondja:
- Én oda nem viszlek, máshova akarj menni.
- Hát akkor vigyél el a falumba, a torony tetejébe.
- No, te is bolond vagy - mondja a cipõ -, ennél jobb helyet is kitalálhattál volna. Én elviszlek a torony tetejére, de jól megfogóddz, le ne ess!
Abban a percben ott volt a falujában, a torony tetején. De ijedtében mindkét cipõ leesett a lábáról. Hát ahogy haj a kondás kifelé, meglátja, hogy a torony tövében van egy pár gyönyörû cipõ. "No - gondolja -, ilyent csak a papkisasszony hord, elviszem hozzá, biztosan megveszi." De annak olyan nagy volt a lába, hogy még a kettõbe se ment bele az egyik. Mit csináljon most evvel a szép cipõvel? - tûnõdik a kis kondásfiú. Akkor veszi észre, hogy a szegény ember szinte halálra váltan ott kapaszkodik a torony tetejében. Fel is kiáltott neki:
- Szorítsa jól, Jóska bátyám, a végét, mindjárt hívom a baktert meg a tûzoltót!
Hogy könnyebben szaladjon, letette a cipõt. A faluban fut a hír, mint a tûz. A szegény asszony meghallotta, hogy mi történt, karjába kapta a kislányt, aztán õ is futott a templom felé. Amikor odaért, letette a kislányt a padra, õ meg odaállta torony alá, hogy biztassa az urát, le ne essen már, mert hisz addig is nehezen éltek, de ha õ leesik, még nehezebben fognak élni. Hát míg az asszony ott nézett fel az ura felé, a kislány meglátta a cipõt, és felhúzta a lábára. Az meg megszólalt menten:
- Mit parancsolsz, kedves kis gazdasszonyom?
Az meg éppen ránézett az apjára, aki már alig-alig lélegzett a félelemtõl.
- Azt akarom, hogy az apámat hozzuk le, vegyük magunkhoz édesanyámat is, és menjünk az Üveghegy alá! Aztán meglátjuk, mi lesz.
- Ez már beszéd! - mondja a cipõ.
Alig néztek széjjel a falubeli népek, már nem volt ott a torony tetején a szegény ember, de nem volt ott se a kislányuk, se a felesége, de még a cipõ sem, amit a kondás reggel lelt.
"Na, ez csuda egy dolog! - gondolta a bíró. - Ha nem tudnám, milyen becsületes ember volt ez a szegény ember, azt hinném, õ lopta el a cipõt."
Hej, pedig ha tudták volna, hol a cipõ, lett volna csodálkozás! A szegény ember meg családja az Üveghegy alatt egy szép kis házat kapott, aztán ott dolgozgattak. A kislány meg folyton a cipõvel játszott. Hát egyszer megint fel találta húzni, megszólal a cipõ:
- Mit parancsolsz, kedves kis gazdám? Hova menjünk?
- Az égbe szeretnék menni! - mondja a kislány.
- Az nem jó hely, onnan nem jöhetsz vissza, kívánkozz inkább a paradicsomba vagy a tündérek közé vagy az óriásokhoz vagy a boszorkányhoz, csak éppen az égbe ne vágyj még!
- Na jó - mondja a kislány -, akkor menjünk a böjti boszorkányhoz!
- Jól van - mondja a cipõ -, csak nagyon vigyázz, amit a boszorkány mond, mindent visszafelé csinálj, mert így is keserves lesz kiszabadulnod, de ha nem fogadod meg a szavam, sose szabadulsz ki onnan.
Bizony szegény kislány még egyet se sóhajtott, már ott állott a vén böjti boszorkány elõtt. Hej, de csúnya volt! Az orra mellét verte, és olyan csúnya hangja volt, hogy a kislány félelmében majd meghalt.
Na, ha már itt vagy, fogd ezt a korsót, aztán merítsd tele a kútról! - mondja a kislánynak, avval a kezébe nyom egy csúnya, piszkos, rossz korsót.
A kislány meg erõsen a földhöz vágta. Hej, halljatok csodát! Annyi varangyos béka lett belõle, ahány cserépdarabra tört. Aztán hirtelen elbújtak a földbe.
- Na, ha te ilyen mérges, vagy, akkor menj is haza úgy, ahogy tudsz, de nekem nem kellesz! - mondja a boszorkány a kislánynak.
Az meg fogta magát, leült a küszöbre. Elkezd körülötte repkedni hat szép fehér galamb. Ette a méreg a boszorkányt, de nem tudott mit tenni. A kislány meg kiforgatta a tarisznyáját, kivette a kenyerét, aztán abból csipegetett a galamboknak. Azok meg leszálltak a vállára, kezére, onnan ettek.
Dühében a boszorkány majd megpukkadt már. Azt mondta a kislánynak, azonnal menjen onnan. Az meg fogta magát, benyitott a szobába. Hát amint benyitott, látott ott megkötözve egy szépséges szép legényt. Az meg könyörgött neki, oldja meg a kötelet, és adjon ez ital vizet neki. De már a boszorkány is ott volt, ráparancsolt a leányra:
- Azonnal kösd meg a legényt vastagabb kötéllel, és vigyél ki minden ennivaólt a szobából!
De a lány mindennek a fordítottját csinálta, feloldotta a kötelet, vizet adott a fiatalembernek, az megerõsödött, felkapta a kardját, összeaprította a boszorkányt.
Akkor elmondta, hogy õ elvarázsolt királyfi, az a hat fehér galamb pedig az õ hat leánytestvére. A kislány nagyon boldog volt, hogy megszabadította õket a varázslat aóll. de megmondta, hogy mindent a tengerlépõ cipõnek köszönhetnek. A fiatalember szerette volna elvinni a kislányt az apjához, az Üveghegy királyához. De hát hogy menjenek?
Azt mondja a lány:
- Halljátok-e, nekem van egy pár cipõm, az hozott ide, az elvisz oda is, de én elõbb a szüleimet akarom látni.
- Hát jól van - mondja a királyfi -, menjünk arra!
Így aztán legelõször elmentek az öregekhez. Ott a cipõ elmondta, hogy mindent a szegény ember jó szívének köszönhetnek, mert ha az a szilvát nem adja a törpének, nincsen tengerlépõ cipõ. Igaz, hogy nem lett volna annyi baj sem, de nem is volna most olyan boldog a kislány, amiért az Üveghegy királyának a fia szereti, és el akarja venni feleségül. De nagyon vigyázzanak, a cipõt soha ne adják senkinek, mert abban a percben megváltozik a szerencséjük.
Így a tengerlépõ cipõ nagy becsben volt. Mindig a tükör elõtt állt. Ha rásütött a nap, ragyogott, este meg világított. Mikor a király meglátta, annyira megkívánta, hogy majdnem baj lett belõle. De a lakodalmon azt mondta a hat királykisasszony:
- Annak a cipõnek köszönhetjük, hogy élünk, tehát ne bántsa, apám a cipõt, mert ha valaki másé lesz, mint aki megkívánta egyszer, akkor baj lesz belõle.
Így a király lemondott a tengerlépõ cipõrõl, csak azt kérte, vinnék el egyszer õt is oda, ahonnan a kis menyék jöttek. A kislány, most már királyné, azt mondta a cipõnek:
- Menjünk el mindenestül a Kárpátok alá, hadd lássa meg az Üveghegy királya, milyenek a magyarok.
El is vitte a cipõ õket. Ott olyan nagy ebédet fõztek a tiszteletükre, hogy a király is meg a királyné is belebetegedett a sok töltöttkáposzta-evésbe. A fiatal király folyton ette, eszegette a tyúkhúslevest csigával, szinte megizzadt bele. Na e legalább nem kellett a kislánynak szégyenkeznie. Haj, de jó is volt otthon lenni! A királynak persze hamarosan menni kellett, így ment vele a felesége is, mindenki.
Jó egy cipõ volt az , sógor, bár nekünk is volna egy! Ha itt megunnánk, elmennénk arra, ahol nem fúj a szél, és kolbászból fonják a kerítést.