A szegény vándorlegény

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A szegény asszonynak volt két fiacskája. Igen szerette az asszony, dédelgette õket, egyiket jobban, mint a másikat. Mire már oda nevelkedtek volna, hogy legénysorba számítódtak, azt mondja a nagyobbiknak a szegény asszony:
- Hallod-e, édes fiam! Elmehetnél világot próbálni, hiszen benne vagy már az idõben. Hátha valami szerencsével jársz.
- Nem bánom, édesanyám. Süssön kend hamuban pogácsát, aztán elindulok.
Meg is tette az asszony. Sütött pogácsát, aztán a fiú el is indult. Ment, mendegélt, hát ahogy beért egy nagy erdõbe, uram, teremtõm, mit talált, mint egy oroszlánvermet. Egy kicsit megfélemlett a fiú, de azt gondolta: "Ej, mégis csak bemegyek, aztán szétnézek."
Avval bement az oroszlánverembe, hát úgy lehasalt elõtte mind az oroszlán, hogy szinte kezes bárányok lettek. Nem bántották a fiút, mert, mondjuk meg az igazat, igen jó fiúcska volt. Õ maga is meghúzódott egy sarokban, aztán megaludt ott azon az éjszakán.
Másnap reggel, ahogy indulna útnak , azt mondja a legvénebbik oroszlán neki:
- Hallod-e, jó barát, várj egy kicsit, ne menj el!
- No, még ilyet! Hát te emberi hangon tudsz beszélni?
- Azon hát. Itt van a fülembõl egy kis szõrszál, neked adom, tedd el emlékbe. De jól õrizd, mert szükséged lehet rá!
Elbúcsúzott a fiú a oroszlánoktól, aztán indult tovább. Alighogy kiért az erdõbõl, egy nagy mocsár, lápféle, nádas, sásas áll elõtte.
- Uram, teremtõm, most már hova menjek, merre menjek?!
Forgolódik maga körül, elõtte is, mögötte is mocsár van. Megállt a fiú, gondolkozott egy kicsit. Eszébe jutott, hogy az oroszlán adott neki egy szõrszálat. Azt mondja:
- No, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rá. De azért csak próbáljuk ki!
Ahogy kiveszi a szõrszálat a zsebébõl, az abban a pillanatban olyan kék lángnak vált, amilyet õ még soha nem látott. Maga se akart hinni a szemének. Ki is ugrott mindjárt a kezébõl, aztán hozzáfogott elõtte menni. Úgy felszárította végig a mocsarat, hogy száraz lábbal mehetett át a fiú. Mikor átért a túlsó oldalra, újra visszaugrott a tenyerébe a szõrszál. A fiú meg eltette a zsebébe, aztán ment tovább. Ment, mendegélt, beért megint egy másik igen-igen nagy erdõbe. Ott olyan sötétség volt, hogy bizony már õ maga se tudta, jobbra menjen-e, vagy balra. Ahogy nézeget körül, forgolódik, meglát egy kis fényességet. Gondolta magában: "Elindulok ennek a fényességnek az irányába, majd meglátom, hova vezet."
El is indult, ment, mendegélt. De bizony ahogy haladt, a fényesség is úgy távolodott. Semmiféleképpen sem ért oda, ahol a fény volt. Úgy gondolta, majd csak nyomára jár, majd csak kivilágosodik. De bizony mennél tovább ment, annál sötétebb lett, a fény meg csak ott tündökölt elõtte. Ahogy megy, mendegél, hát egyszer mit vesz észre? Se jobbra, se balra nem tud mozdulni. Nagy õrsziklák közé került. Siránkozik magában:
- Jaj, istenem, teremtõm, hát most mitévõ legyek, merre menjek? Se a fényt nem látom tovább, se jobbra, se balra, fordulni nem tudok, összezárult körülöttem a szikla.
Akkor valami hangot hallott:
- Kérdezz meg engem!
- Ki beszél hozzám?
Akkor jutott eszébe, hogy ez nem lehet más, minta zsebébe tett szõrszál. Hamar elõvette, s lássatok csodát: az hatalmas nagy fejszének változott. Az a fejsze meg úgy kezdte kétoldalt vagdalni a sziklát, hogy a fiúnak még a hajszála se görbült, mehetett nyugodtan az úton. Mikor kiért a szikla közül, maga sem tudta, hol van. Gyönyörû virágoskertbe ért, aranycsengõk csengettyûztek körülötte. A fejsze megfordult, visszaugrott a fiú tenyerébe, visszaváltozott a gyönyörûséges szép nagy kertnek a közepébe. Olyan virágokat még soha életében nem látott, mint amilyenek ott virítottak.
" Én még ilyen csoda virágokat sose láttam - gondolta magában -, de meg is szagolom, ugyan milyen lehet az illatuk?"
Ahogy szagolni akarta, egy szép kis béka bújt ki a virág alól, és megszólalt:
- Adj' isten jó napot, vándorlegény! Merrõl, honnan kerültél ide?
A fiú csak nézett magán körül: vajon ki szólította meg õt? Ahogy megpillantotta a kis békát, mindjárt a tenyerére vette, simogatni kezdte. Azt mondja a kis béka:
- No, amiért megsimogattál, gyere, adok neked egy szál virágot.
Hamar le is törte a kis béka a virágot, odaadta a fiúnak. A fiú meg a kalapjába tette. Úgy gondolta, most már nem vándorol egyedül, ez lesz az õ útitársa. Indult volna tovább, de megint megszólította a kis béka:
- Ne hagyj itt. Vándorlegény! Vigyél magaddal! Olyan hûtlen vagy hozzám, pedig igen jó volna egy kicsit vándorolni!
- Jaj, te szelíd kis béka, hát ugyan hová vigyelek, merre vigyelek én téged?
- Arra vigyél, amerre te mégy.
Nem tudott a fiú ellenállni. Zsebébe tette a szõrszál mellé a kis békát, avval elindult megint. Ment, mendegélt, egyszer elért újra egy nagy erdõbe. Talált ott egy kis házacskát.
- No - azt mondja -, éjszakára bemegyünk ide, megpihenünk, meghálunk.
Benyitotta a fiú az ajtót, hát kit talált ott, mint egy öregasszonyt.
- Adj' isten jó estét, édes öreganyám! - köszöntötte tisztességgel.
- Adj' neked is, édes fiam! Mi járatban vagy erre, a madár se jár?
- Szerencsét jöttem próbálni, öreganyám.
- Nohát, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert másképp a kutya itta volna meg a véredet. No de amiért ilyen szépen megszólítottál, ülj az asztalhoz, adok neked jó vacsorát.
Nem mondatta magának kétszer a fiú, hamar asztalhoz ült. Az öreganyó elõvett egy nagy tálat, abból adott neki aludttejet. Ahogy hozzáfog a fiú az evéshez, megmoccan a kis béka a zsebében, és azt mondja:
- Éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok!
Háromszor is elmondta egymás után. Nem tudott mit tenni a szegény fiú, mint hogy az aludttejet beeresztgette a zsebébe a kis békának, mondván:
- No, ha éhes vagy, hát egyél.
Mikor megette a fiú az aludttejet, megszólalt megint az öreganyó:
- No, édes fiam, tudom, fáradt is vagy, álmos is vagy, vetek neked ágyat.
- Ha megvetné, öreganyám, megköszönném szépen.
- Jól van, édes fiam.
Fogta magát az öregasszony, megvetette az ágyat, a fiú lefeküdt. Alig szunyókált el, hirtelen felriadt. Mozdulna, de nem tud. Úgy érezte, mintha nem egyedül feküdne az ágyon. Tapogat maga körül, hát valaki fekszik mellette.
- Ejha!
Sötét volt, kezdett félni a fiú, hogy talán az öregasszony bújt mellé.
- Mit tegyek, istenem, teremtõm? Ki fekszik itt mellettem?
Eszébe jutott az oroszlánszõr. Hamar kikapta a zsebébõl, aztán megfordította háromszor. Rögtön egy mécsessé vált a kezében. Végig világítja az ágyat, hát látja, hogy nem is az öregasszony feküdt mellette, hanem egy gyönyörûséges szép, aranyhajú lány.
- Ejha! Hát te honnan kerültél ide?
De a lány gyorsan befogta a fiúnak a száját, úgy súgta neki:
- Egyet se szólj, csendben légy, hallgass! Várd ki a végét.
Nem is szólt a fiú többet, majd sokára el is aludt nagy örömmel, hogy õmellette egy aranyhajú lány fekszik. De még álmában is azon gondolkozott, hogy mi lesz reggel, hátha nem is igaz ez, csak álmodja.
No, majd aztán reggel felé, amikor a fiú kinyitja a szemét, tapogat maga körül, keresget, de bizony nem volt mellette senki. Azt mondja:
- Ej, hát biztosan álmodtam az egészet.
Avval nyúl a zsebébe, hát ott volt a kis béka meg a szõrszál. Belenyugodott, hogy csak álmodta a lányt, nem is szólt az öregasszonynak róla semmit. Majd aztán reggel azt mondja a fiú:
- No de most már el is mennék, édes öreganyám.
- Ne menj csak te el sehová! Megalhatol még itt egy-két éjszakát. Ilyen hosszú vándorút után kell a pihenés. Meg volna egy kérésem is hozzád. Látod, szegény, szerencsétlen öregasszony vagyok, aztán fám egy szál sincs a tûzre. Rám jön a nagy tél, nem fogok tudni mivel fûteni. Kimehetnél az erdõre, vághatnál egy kis fát nekem. Vagy pedig szedegethetnél egy kis rõzsét.
A fiú megígérte:
- Nem bánom, öreganyám, maradok még egy nap, készítek magának egy kis téli tüzelõt.
Kiment a fiú az erdõbe, hozzáfogott vagdalni a fát. De csodák csodája, ami forgács a fából kiesett, az mind arannyá változott.
"Ez már több a soknál - gondolja a fiú -, ez már nem álom, hanem vaólság." De azért csak dolgozott tovább. Mire négy fát kivágott, volt neki egy kosár aranya.
- No, most mit tegyek evvel a forgáccsal? - töprengett.
Megszólal a zsebében a kis béka:
- Vidd el az öreganyónak, és mondd, hogy behoztad a forgácsot a tûzre.
A fiú úgy is cselekedett. Azt mondja az anyónak:
- No, öreganyám, fát vágtam elegendõt, rakásba is raktam, ezt a forgácsot meg behoztam öreganyónak, hogy tüzeljen vele.
Nézi az öregasszony, egyszer csak megszólal:
- Ejha! Hát téged meg ki küldött ide? Hiszen ez nem forgács, hanem minden darabja színarany. No, édes fiam, most már tudom, hogy téged a véletlen szerencse vezetett hozzám. Terád várok már igen régen.
- Énrám, édes öreganyám? Hiszen azt se tudta, hogy a világon vagyok!
- Megálmodtam én azt, édes fiam, még tizennyolc éves koromban.
- Akkor mondja meg nekem, édes öreganyám, hogy mire fog változni az életem sora.
- Várj, édes fiam, mindennek eljön az ideje!
No, vacsorára már nem aludttejet adott a fiúnak, hanem tizenkét pulykát rántott ki neki. Jóllakott a fiú, de néha-néha azért a zsebbe is lökött a kis békának. Végül az öregasszony ágyat vetett. Most selyempaplannal takarta be a fiút. Az el is aludt hamar, gondolta, majd újra jelentkezni fog az álma. Az öregasszony ébresztette fel. Azt mondja neki:
- Ébredj, édes fiam, hiszen már így is többet aludtál a kelleténél.
Felugrik a fiú, keresi a békát, hát a zsebében nincsen semmi. Hû, megvakarta ám a fejét, aztán így szólt:
- Édes öreganyám, baj van!
- Mi baj lehet, édes fiam?
Ekkor a fiú elmondta a titkát az öregasszonynak. Azt mondja az öregasszony:
- Jól tetted, fiam, hogy elmondtad, kár lett volna tagadni. De ha már így van, én is elmondom neked a titkomat.
Kiment a fiú az öreganyóval.
- No - azt mondja -, nézz széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra, is, balra is, de nem látott semmit.
- No, ha nem látsz semmit, akkor eredj be, aludj még egyet!
Be is ment a fiú, lefeküdt, de bizony aludni nem tudott. Bántotta, hova is tûnhetett el a kis béka.
Megint szól az öregasszony:
- Gyere ki, édes fiam, nézzél széjjel, mit látsz?
Néz a fiú jobbra is, balra is, elõre is, hátra is, hát uram, teremtõm, ahogy az égre emeli szemét, látja, hogy az a gyönyörûséges szép csipkerózsaszál, amit a kis béka adott neki, a levegõben repül.
- Jaj, istenem - kiáltott föl -, hiszen az a rózsa az enyém!
- Látod, fiam? Erre vártam én. Tiéd az a szál rózsa:
- Az enyém öreganyám.
- Hát azt bizony elhagytad favágás közben.
- Igen, öreganyám, aztán el is feledkeztem róla.
- De várj csak, nézz még egy kicsit széjjel!
- Jaj, öreganyám, mit látok?! Azokat az oroszlánokat, amelyekkel vándorlásom elején találkoztam! Azok adták nekem ezt a szõrszálat.
- Látod, édes fiam, errõl se beszéltél, pedig ez volt az elsõ jel.
Ekkorra oda is értek az oroszlánok. Mikor meglátták a fiút, mindegyik térdet hajtott elõtte. Aztán bementek a palotába, mert az öregasszony kunyhója helyén egy gyönyörûséges szép palota állott. Ahogy beléptek, a fiúnak eszébe jutott a kis béka. Azt mondja:
- Ez eddig rendben lenne, de hol a kis béka? Öreganyám, a kis béka még nem jelentkezett.
- Várjál sorsára, édes fiam. Megvan a rózsád?
- Azt sem tudom, hol van, öreganyám!
- No, csak nyúljál a kalapodba, ahonnan elhagytad, az ugyanott van.
Avval benyúl a fiú a kalapjába, kiveszi a szál piros rózsát, megszagolja. Erre meghajtja a fejét a rózsa, és azt mondja neki:
- Csókolj meg, vándorlegény!
Megcsókolta a fiú a rózsát, hát látja, hogy a rózsa közepében ott van a kis béka.
- No - azt mondja -, csakhogy te is megvagy végre!
Ekkor megszólal a zsebében a szõrszál:
- Édes gazdám, énrólam elfeledkeztél?
Benyúl a zsebébe a fiú, kiveszi a szõrszálat, azt mondja:
- No, teveled mit csináljak?
Megsimogatta háromszor, hát abban a pillanatban leugrott a tenyerérõl a szõrszál, s egy jóképû szolgalegény vált belõle. Meghajolta fiú elõtt, s így szólt:
- Mit parancsolsz, édes gazdám? Minden parancsodat teljesítem!
Ahogy körülnézett, már mind körülötte álltak az oroszlánok, már mind a szolgája volt. A legidõsebb oroszlán csak várt. Ekkor azt mondja a fiú:
- De hát hol vagyok? Hova kerültem? Téged kérdezlek meg, kis béka, hiszen te vagy nekem a legkedvesebb útitársam.
Megszólalt a kis béka:
- No, hisz engem kérdezhetsz. Elfeledkeztél rólam, elhagytál.
- Hogy hagytalak volna, hisz' téged kerestelek!
- Azaz egy szál piros rózsa a hajam szála volt. Azt elhagytad. Ezért még meglakolsz.
- Ne bánts engem, kis béka!
- Nem bántlak, ha egyszer-kétszer megcsókolsz.
- Téged?
- Nem is a váci püspököt! Ha szeretsz, akkor igazán megcsókolhatsz.
Nem volt mit tenni. Hogy megengesztelõdjön a béka, megcsókolta kétszer-háromszor. Azon vette magát észre, hogy nem is a kis békát csókolgatja, hanem egy gyönyörûséges szép, aranyhajú királykisasszonyt. De már ekkor egy hatalmas királyi trón elõtt állt.
Hol az öregasszony? Hát bizony az öregasszony a trónon ült. A legöregebb oroszlán nem volt más, mint a király. Az a gyönyörûséges szép lányka meg az egyetlen lánykájuk volt. Volt még nekik egy fiacskájuk, de hogy hova lett, azt még õk sem tudták. Elmondták a történetét a fiúnak:
- Édes fiam, nemcsak ez az egy gyermekünk volt nekünk. Volt egy fiunk is, de egy gonosz boszorkány elrabolta. Akármerre keressük, a nyomát sem találjuk. Nincs, senki, aki tudna róla.
Hej, megvakarja a fiú a fejét, aztán azt mondja:
- Ejnye no, felséges királyom, én tudok a kisfiú létezésérõl!
- Komolyan mondod? Akkor téged csakugyan a véletlen szerencse küldött ide. Ugyan hol van, mondd!
Azt mondja a fiú:
- Felséges királyom, én ezt csak úgy mondom el, ha az édesanyámnak semmi bántódása nem lesz.
- Nonono, édes fiam, csak nem a te édesanyád a boszorkány!
- Nem, felséges királyatyám, az én édesanyám a jóságok jósága.
- Hát akkor mondjad már, hogy került hozzátok a fiam?
- Úgy, hogy egyszer édesanyám elment rõzsét szedni, és egy csepp pólyás gyereket talált a fû között.
- Kis pólyás gyereket?
- Azt.
- Akkor az nem lehet más, mint az én kis fiacskám. A gonosz boszorkány ellopta.
- Nem, édes öreganyám. Egy nagy sas ejtette ki a karmai közül a fiúcskát, aztán édesanyám hazahozta, felnevelte. Nekem is azért kellett eljönni vándorolni, hogy a kisöcsémnek meglegyen a betevõ falatja.
A király úgy megörült, hogy az eszét is majdnem elvesztette a nagy örömtõl. Kiadta a szolgáknak a parancsba, hogy tizenkét lovas hintóba fogassanak, aztán induljanak rögtön a vándorlegény anyjához!
El is mentek. Elvitték a fiúcskát a palotába, aki már nem is volt olyan kicsi, már legénysorba számított. A fiú anyját is vitték magukkal. Mikor a palotába értek, azt mondja a király:
- No, édes fiam, jótett helyébe jót várj! Akarod-e a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyom, mikor a haja szálát hosszú idõn keresztül a kebelemben hordtam!
- Tudom, édes fiam. A haja szálát a kebeledben, õt meg a zsebedben. Adtál neki enni-inni, megsimogattad, megcsókolgattad. Látom a szeretedet, ezért adom hozzád feleségül.
Igen ám, de akkor már ott volt a királyfi is aki õt saját testvérének tartotta.
- Ejha, édes bátyám! Hát a testvér testvér ellen hogy tehet?
Azt mondja a fiú:
- Várjál, öcsém, magad sem tudod, ki a testvéred!
A királyfi elbátortalanodott.
- Hát most már vaólban magam sem tudom. De meg kell mondanom hogy nekem igen tetszik a királykisasszony.
Ekkor magához hívta az öreg királyné, s megmagyarázta neki:
- Édes fiam, nekem a királykisasszony édestestvéred. De ha már annyira szeretnél te is megházasodni, akkor segítek rajtad.
Azzal lehajolt a királyné a földre, és rajzolt egy gyönyörûséges szép lánykát. Hát abban a pillanatban megelevenedett a rajz. Felugrott a gyönyörûséges szép királykisasszony. Akkor aztán megszólított a királyfit az öreg királyné:
- No, édes fiam, akarod ezt a királykisasszonyt feleségül venni?
- Már hogyne akarnám, felséges királyanyám!
Így aztán csaptak nagy kettõs lakodalmat, de olyat, hogy a szegény asszony még most is a királyi palotában táncol, ha azóta el nem fáradt. A fiatalok meg még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Ennyi volt, mese volt.