A szalmakirály

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király s annak három fia és három leánya. A fiúk szabadon járhattak-kelhettek erdõn-mezõn, mindenfelé, hanem a leányoknak sohasem volt szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.
Sokat tûnõdtek ezen a fiúk, hogy miért kell a leányoknak rabságban élniük, de nem merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó ember volt.
Egyszer mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták, hogy sorban bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért nem ereszti a leányokat.
Bemegy a legidõsebb királyfi, meg is kérdezi az apját, de abban a pillanatban a király nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát. Menten szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a fejét.
Kiszaladt a királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért bement a középsõ királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen úgy járt, mint a bátyja.
- De már nem bánom, ha megöl is - mondotta a legkisebb királyfi -, bemegyek én is.
Be is ment, köszönt illendõképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte:
- Felséges apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted, járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a leányaidat pedig szomorú rabságban tartod?
Felkapja a király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben, mint egy cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg sem jajdult, hanem felvette szépen, visszavitte apjának, s mondotta bátor szóval:
- Itt vagyok, édesapám, megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért tartod rabságban az én húgaimat?
Mondotta a király:
- Látom, hogy bátor szíved van, hát én megmondom neked. Azért nem eresztem ki a leányaimat, mert ennek elõtte több esztendõvel megjövendölte egy õsz öregember, hogy amely pillanatban kilépnek a palotából, valaki elragadja õket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz, s többé soha az életben nem látom õket.
- De már ezt én nem hiszem annak az õsz öregembernek - mondotta a királyfi. - Szeretném látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha mi hárman fiútestvérek velük vagyunk.
Addig beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy fél órára eressze ki a szegény leányokat, õk majd hárman gondot viselnek rájuk, a kertbõl ki nem mennek, csak egyet sétálnak, aztán szépen visszajönnek, hogy a király azt mondta:
- Hát jól van, nem bánom, de azt elõre megmondom, hogy ha a leányok vissza nem kerülnek, a fejeddel játszol.
Örült a királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok szobájába, s vitték ki a kertbe. Elöl ment a legidõsebb királyfi a legidõsebb királykisasszonnyal, s így egymás után. Hanem, uram, teremtõm! halljátok csak, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidõsebb királykisasszonyt felkapta a Nap, a középsõt a Hold, a legkisebbet a Szél.
Szörnyen megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévõk legyenek. Mégiscsak igaza volt annak az õsz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját a leányok mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a Szél ellen.
Lett nagy lárma, sírás és jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra, mindenfelé az udvarbéli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre, pora sem volt a királykisasszonyoknak.
Rettentõ nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát, tömlöcbe vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy mondjanak ítéletet: mit érdemel a királyfi.
Összeültek a tanácsadó nagy urak, tanakodtak, okoskodtak.
Az egyik azt mondta: fel kell akasztani, a másik azt mondta: ló farkára kell köttetni, a harmadik azt mondta: a tengerbe kell dobatni. Hanem a legöregebb tanácsadó azt mondta:
- Én azt tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha kiûzik az országból, hadd menjen, amerre szeme lát, legyen világvándora, hátha megtalálja a királykisasszonyokat.
Helyeselték ezt az ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert mégis fájt volna apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta a tömlöcbõl, s megmondta neki az ítéletet: fel is út, le is út.
Sírt-rítt a szegény királyné, de hiába könyörgött az urának, hogy ne ûzze el a fiát, a király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból, titokban utána szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya pénzt s egy aranyórát.
Hát jól van, a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal nekiindul a világnak. Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a hetedik nap beért egy rengeteg erdõbe, rengeteg erdõben ért egy nagy kõsziklához, annak a sziklának az oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de hát olyan hosszú volt, hogy annak a végét nem lehetett látni. Gondolja magában, él-hal, neki mindegy, addig megy abban a nagy fekete lyukban, ameddig mehet. Ha valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is jó.
Ment, mendegélt, mehetett már vagy két napot, s hát egyszerre csak mit lát! Egy nagy ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s hát bent a házban tizenkét szál gyertya ég az asztalon, s az asztal mellett ül egy olyan öregasszony, hogy az orra a földet verte.
Bemegy a királyfi, köszön illendõképpen, az öregasszony fogadja, s mondja neki:
- Jaj, te boldogtalan, hogy kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az életednek?
Mondotta a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, ha vége lesz is.
- Mert úgy tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam van, s ha megtalálnak itt, ízekre tépnek.
Mondotta ismét a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.
Az öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem veszik észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek, mindjárt megszólalt a legidõsebb:
- Ki van itt, anyám? Valami emberszagot érzek.
Mondja az öregasszony:
- Egy szegény királyfi van itt, lelkem gyermekeim, de ne bántsátok, úgy lesoványodott a sok búbánattól szegény.
- Jól van, nem bántjuk - mondták a legények -, hát álljon elõ, s vacsorázzon velünk.
A királyfi elõbújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit diskuráltak, aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az öregasszony felköltötte.
- Talpra, királyfi, mert reggel a fiaim szörnyû mérgesek szoktak lenni, s akkor majd hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.
Felkel a királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos paripát s egy széllámpást.
Azt mondta neki:
- Ülj fel erre a lóra, ez keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó felibe. Ott a széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el onnét jobbra; balra sohase térj.
Megköszöni a királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó végire, ott a lovat visszaereszti, õ meg nagy búsan jobbra indult, s ment, amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdõkön, pusztaságokon keresztül, de egyszer úgy elõvette a nagy éhség és szomjúság, hogy összerogyott, s elterült a földön. Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp vizet látna, de nem látott sehol. Elõvette az aranyórát, amit az édesanyja küldött utána, felpattintotta a födelét, s hát, uram, teremtõm, mi történt? Az órából kiugrott egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Nem parancsolok én semmit - mondotta a királyfi -, csak egy csepp vizet, mert megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.
Abban a pillanatban aranyasztal termett a királyfi elé, tele volt az mindenféle drága ételekkel, italokkal, volt azon még víz is. Evett, ivott a királyfi, erõre kapott, aztán nagy örömmel útnak eredt. Addig ment, mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott a fekete király. Gondolta magában: bemegy a királyhoz, szolgálatot keres, aztán onnét majd továbbigazodik. Felmegy a palotába, a király színe elé vezetik, elmondja, hogy szolgálatot keres, s a király mindjárt fel is fogadta kertészinasnak. Azt mondta neki:
- Tetszik a képed, öcsém, csak viseld jól magadat, még belsõ inas is válhatik belõled.
A fekete királynak három leánya volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a leányok egyszer lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem vették.
- Hej, istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép testvérem volt nekem is! Ha én azokat megtalálhatnám!
Különösen a legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.
Egyszer, mit gondolt, mit nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt, elõvette az óráját, felpattintotta a fedelét, s hát csakugyan egyszeribe elõugrott az inas.
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Azt parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.
Egy perc, kettõ nem telt belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére ráírta az inas cifra betûkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára." Mikor ezt beleírta, azt mondta az inas:
- No, felséges királyfi, most ezt a bokrétát küldd el a legidõsebb királykisasszonynak.
Elküldi a királyfi a bokrétát, és a királykisasszony nem tudta, hová legyen szertelen nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal az írással a kertészinas. Na de mindegy, nem sokáig tûnõdött rajta, hirtelen eldugta a bokrétát, hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltûzi a keblére, mihelyt bál lesz.
Hanem az inas még két aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra azt írta: "Ennek a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt: "Ennek a bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a királyfi külön-külön a középsõ s a legkisebb királykisasszonynak.
A királykisasszonyok világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról, mind a három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csudálkoztak, mikor a bálba léptek, s látták egymás kebelén az aranybokrétát.
De csudálkozott ott mindenki. Mert voltak ott sokan királyok, hercegek, grófok, bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy sem látott.
Másnap a király tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotában, hogy férjhez akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak mind a valamirevaló királyfik s hercegek, annak adja õket, akit kiválasztanak.
A két idõsebb királykisasszony mindjárt elsõ tekintésre kiválasztott két királyfit, de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:
- Édesapám, én ezek közül nem választok.
- Bizony, ha nem választasz ezek közül - mondotta a király -, összehívom a közrendbeli embereket, válassz azok közül.
Összehívták a közrendbeli embereket, de a királykisasszony azok között sem látta, akit az õ szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott, elõhívták azt is. Mondta a királykisasszony lelkes szóval:
- Ezt választom, édesapám!
- Jól van, leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.
Egyszeribe királyi ruhát adattak a kertészinasra, s megtartották a lakodalmat, egyszerre mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom, lakodalom. Akkor aztán a két idõsebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb maradt otthon.
Hanem volt a királynak egy ármányos lelkû minisztere, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy a kicsi királykisasszony nem neki, hanem annak a semmiházi kertészinasnak adta a kezét. Folyton azon mesterkedett, hogy a királyt megharagítsa a legkisebb vejére. Felment egyszer a királyhoz, bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, ugyancsak hitvány embernek adta a legkisebbik leányát; hallottam, hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a kertben. Felséges leánya sírva fakadott, s azt mondta keservében: "Nem is hiszem, hogy nem valami ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a felséged veje: "Hiszen abban igazad van, de tudok én annál különb ördöngösséget is. Látod-e azt a nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy éjen elhordom, a helyét meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon éjen meg is érik, én learatom, kicsépelem, megõrlöm, s reggelre olyan kenyeret sütök, amilyet még az apád sem evett."
Felbosszankodik ezen a király, hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki nagy haraggal, hogy mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból egy szó sem igaz, a király azt mondta:
- Reggelre az a kenyér legyen az asztalomon, máskülönben a fejeddel játszol.
Kimegy a királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája, elõveszi, hátha az az ördöngös inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy mit kíván tõle az apósa, de az inas nagyot nevetett:
- Hát ez is valami? Feküdj le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér a király asztalán.
S csakugyan reggelre híre-nyoma sem volt annak a rengeteg kõsziklának. Mit csinált, mit nem az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre ott volt a király asztalán egy ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kõszikla helyén termett. De az olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet harapott belõle, azt mondta:
- No, ilyen jót csakugyan még nem ettem.
Dúlt-fúlt nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem tudott nyugodni. Amint a lábára állhatott, ment ismét a királyhoz, s rettentõ nagy hazugságot mondott el ismét:
- Felséges királyom - mondotta a miniszter -, életem-halálom kezedbe ajánlom, másodszor is azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az imént is hallottam, hogy összeszólalkozott a feleségével. Felséged leánya ismét azt mondta: "Bizonyosan valami ördöngösséggel szerezted meg a szívemet." Erre meg visszavágott a felséged veje: "Azzal hát, nem is egyébbel; tudok én annál különb ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a kõsziklát, amelyet minap éjjel elhordottam, visszaállítom a helyére. A tetején szalmaszálra olyan palotát építek, amilyen nem volt semmiféle nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."
- Ejnye, ördöngös fattya! - kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!
Mindjárt elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:
- Mi beszéltél megint, te ördöngös fattyú?
- Én semmit a világon - mondotta a királyfi.
- De így meg úgy, ezt meg azt mondtad. Holnap reggel helyén legyen a kõszikla. Ott legyen a tetején a szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen a két palota között!
Kimegy a királyfi, de most nem is búsult oly erõsen. Gondolta magában, majd megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Elõveszi az óráját, kiugrik az inas, mondja neki, hogy mit akar a király.
- Ez annak az ármányos miniszternek az esze - mondotta az inas -, de sebaj, én ezt is megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkût hetvenhétszer rázatom ki a hideggel.
Azzal az inas elment, a királyfi lefeküdt, aludott, s reggel, mikor kinézett az ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején, egy szalma szálon, s a két palota között aranyhíd. Kinézett a király, s majd hanyatt esett nagy csudálkozásában.
A királyfi még aznap átköltözött a feleségével az õ palotájába. Hanem amikor ezt a miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer egymás után.
No de csak azt várta, hogy megint lábra álljon. Nem volt addig nyugodalma, míg a királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos lelkû, hogy a feleségét haragítja meg rá.
Elment a fiatal királynéhoz, s azt mondta neki:
- Már ne haragudjék, felséges királyné, de ami igaz, igaz, meg kell mondanom. Az uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel cimborál, s ez még nem elég, szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak. Ha én felséged volnék, valami úton-módon kitudnám, hogy csakugyan az ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát sem élnék vele.
No, hát amit akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a királyfi. Az ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg rátámadt az urára.
- Hallod-e, én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az ördögökkel cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre, cimborálsz-e az ördögökkel?
- Hát ez miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.
Elõvette az óráját, felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belõle az inas.
- Mit parancsol, felséges királyom?
- No látod - mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez csinált eddig mindent.
Ámult-bámult az asszony, de örült is erõsen, hogy mégsem cimborál az ördögökkel az õ ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.
Hiszen egyéb sem kellett az ármányos miniszternek. Lábujjhegyen elõsompolygott, lekapta az órát a szegrõl, és felpattintotta a fedelét. Egyszeribe kiugrott az inas, s kérdezte:
- Mit parancsolsz, te ármányos miniszter?
- Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel, s vígy el engem meg a királynét a palotával együtt, aztán tégy le valami alkalmatos helyen, a királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.
Azt mondta az inas:
- Kezedben vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az életedre!
Reggel kinéz az öreg király az ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a palotának, sem az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott, mi történt.
Felmennek az emberek, s hát nem volt senki, semmi, csak egyedül a királyfi, ott feküdt a kopasz sziklán.
Behozzák a szegény királyfit, az meg felmegy nagy búsan a király palotájába, ottan együtt keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévõk legyenek, merre forduljanak.
- De már én itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek, ha térdig vásik is a lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem találom.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, hát csak eredj, de ne menj gyalogszerrel, válaszd ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy ezer katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne legyen.
Úgy is lett, ahogy a király mondta. Elindul a királyfi, utána ezer katona, aztán hat szekér szinültig arannyal minden szekér elõtt ötven darab címeres ökör. Hanem amint az ország határából kiértek, a királyfi a hat szekér aranyat s a háromszáz ökröt elosztotta a katonák közt, azzal a katonákat visszaküldte.
Egyedül ment, egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt, erdõkön, mezõkön át, egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az eget verte. Gondolta magában, nem fordul vissza, felmegy annak a hegynek a tetejére, hadd lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.
Hej, akkor látta csak, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a Napnak az anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, oda volt világjáró nagy útjára. Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még emberi szem nem látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az õ legidõsebb leánytestvére. Egyszeribe egymás nyakába borulnak, ölelik, csókolják egymást. De jött mindjárt a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:
- Hogy mersz te idegen embert megölelni? Megállj, mindjárt hazajön a fiam, s vége az életednek.
- Ó, lelkem édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen az az én testvérem. Hogyha õ nem lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.
Na, amikor ezt hallotta a Nap anyja, nem haragudott többet; szíves szeretettel fogadta a királyfit, aranylócára ültette, s behozatott mindenféle jót, enni- és innivalót.
Aközben hazaért a Nap is. Õ már ismerte a királyfit, emlékezett rája, köszöntötte szeretettel:
- Isten hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye? Nem adom vissza, de õ sem megy, tudom, jó helyen van itten.
Mondotta a királyfi:
- Látom én azt, hogy jó helyen van itt; nem is viszem vissza, elég nekem, hogy láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor. Volt nekem egy szép palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a palota egy éjjel csak eltûnt a föld színérõl, nem tudom, hova. Te bizonyosan tudod, hiszen te mindent tudsz.
Mondotta a Nap:
- Láttam én azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel vitték el, honnét tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te sógorod, annál van a középsõ húgod.
Na, lefeküsznek, alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára, indult a királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s ment azon az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált.
Bezzeg volt ott nagy öröm! Fogadták nagy szeretettel, volt nagy dínomdánom, de csak szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta, hogy merre tûnt el a királyfi palotája.
- Bizonyosan - mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor takarta el a szememet, azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az talán látta, mert az éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj csak hozzá, az bizonyosan eligazít.
Elbúcsúzott a királyfi a testvérétõl, a sógorától, s addig meg sem állott, míg a harmadik sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is nagy örömmel, traktálják mindenféle jóval, de a királyfinak csak nem akart megjönni a kedve.
Kérdi a Szél:
- Hát mi bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?
Elmondja a királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:
- Hát bizony nagy dolog ez, sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam a palotádat több rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a fedelét, mert nem tudtam, hogy te lakol benne, azt is láttam, hogy merre tûnt el azzal az ármányos miniszterrel. Nesze, adok neked egy aranyvesszõt. Vidd el, s menj a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, ott van egy kõszikla, azt az aranyvesszõvel suhintsad meg. Arra a szikla megnyílik, menj be a sziklának a gyomrába, ottan az egérkirály palotájára találsz, az majd eligazít.
De bezzeg nem volt nyugodalma a királyfinak, felült a Szél lovára, s elvágtatott a gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére.
Hát csakugyan ott volt egy rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az aranyvesszõvel, a szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó fényes palota van ott, de olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.
Bemegy a palotába, egyenesen az egerek királyához, köszönti illendõképpen, elmondja, hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály csóválgatja a fejét, hümmöget, s azt mondja:
- Hírét sem hallottam ilyen palotának, de mindjárt elõhívom az egereket, ahány csak a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik bizonyosan látta a te palotádat is.
Beléfújt egy sípba, s egyszeribe megtelik a terem egerekkel, csak úgy nyüzsögtek, s kérdezték egyszerre:
- Mit parancsolsz, felséges király?
- Ki látta közületek a szalmaszálon álló palotát?
Felelik az egerek:
- Én nem! - Én sem! - Én sem!
- Mind itt vagytok? - kérdezte a király.
- Csak a kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.
- Hívjátok ide a kopasz egeret!
Elõhívják, jön a kopasz egér, s kérdi tõle a király:
- Láttad-e a szalmaszálon álló aranypalotát?
- Láttam, felséges királyom, ott súvadott le a bõr fejemrõl.
- Hát az hogy lehet? - kérdi a király.
- Az úgy lehet, hogy olyan szûk likon jártam oda, amilyenen még soha világéletemben. Nem is megyek oda többet.
- De bizony elmégy! - mordul rá a király. - Ha egyszer megjártad, megjárod másodszor is.
Mit volt, mit nem tenni a kopasz egérnek, indulni kellett, nem tréfálhatott a királlyal.
- Hát aztán mit csináljak ott? - kérdezte az egér.
Akkor elõállott a királyfi, s azt mondta:
- Van abban a palotában egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz egerem.
- No, jól van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.
Azzal kiszaladt, s egy óra, kettõ sem telt belé, szaladott nagy megizzadva az aranyórával.
Elveszi az órát nagy örömmel a királyfi, felpattintja a fedelét, s hát kiugrik belõle az inas.
- Mit parancsolsz, lelkem édes gazdám?
- Azt parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert hagyd abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.
Azzal eltûnt az inas, a királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától megköszönte neki is, de különösen a kopasz egérnek iránta való jóságát. Ismét felpattant a Szél paripájára, aztán a paripa egyet ugrott, kettõt szökött, csak annyi volt a futása, mint egy álomlátás: otthon volt a királyfi a szalmaszálon álló aranypalotában. De lett is nagy öröm, nagy vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még csak most tartották meg az igazi lakodalmat. A lakodalom után felkerekedett a királyfi a feleségével, s meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta a királyfi, hogy hol s merre járt; látta a három húgát, ne búsuljon értük, jó helyen vannak; a legidõsebb a Napnak, a középsõ a Holdnak, a legkisebb a Szélnek a felesége.
- Na, ha így van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem búsulok többet.
Azzal a két idõsebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik királyfi pedig visszament a felesége országába, annak lett a királya.
Holnap legyen a ti vendégetek!

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék