A rozmaring királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Az öreg király évente be szokta járni az országot. Hát az egyik nap is elindult. Magához hívatta a legidõsebb fiát. Azt mondja neki:
- No, édes fiam, neked mit hozzak a hosszú utamról?
- Édesapám, én csak arra kérem kendet, hogy hozzon nekem egy aranyszõrû paripát.
- Jól van, édes fiam, megveszem.
Bement a középsõ fiához, tõle is kérdi:
- No, édes fiam, neked mit hozzak errõl a hosszú utamról?
- Nekem ne hozzon egyebet, édesapám, csak egy aranynyerget.
- Jól van, édes fiam, meglesz.
Avval megy a legkisebbik fiához, akit úgy szeretett, mint a szeme fényét. A legkisebbik fiú meg éppen a sarokban üldögélt, ott búslakodott. Kérdõ tõle a király:
- Hát te ugyan miért búslakodsz, édes fiam?
- Már hogyne búslakodnék, felséges királyatyám, mikor kend ilyen hosszú útra indul, ilyen hosszú idõre!
- Indulok, édes fiam, de most az a kérdésem, hogy neked mit hozzak errõl a hosszú utamról.
- Felséges királyatyám, énnekem csak annyi a kérésem, hogy egy olyan rozmaringbokrétát hozzon, amilyet még a világon senki nem látott.
- Jól van, édes fiam, meglesz a kívánságod. De hát csak ezt a csekélységet kéred?
- Ezt a csekélységet, édesapám, mert évek óta errõl álmodozom.
- Jól van, fiam, ha ez a kívánságod, meglesz. Még a király fiának se lenne olyan rozmaringbokrétája, amilyet még legényember nem tett a kalapjához?
A király elbúcsúzott a három fiától, ólra pattant, magához vette néhány emberét, és már indultak is. Mentek, mendegéltek, hát elértek egy nagy-nagy erdõbe. Az erdõ közepén valaki megszólította a királyt:
- Hopp, hopp, felséges királyatyám, meglesz-e a rozmaringbokréta?
Felháborodik az egyik szolga:
- Ki merészelte a felséges királyt megszólítani?
Már ott is termett egy öregasszony a király lova elõtt. Azt mondja:
- Én vagyok. Ott voltam, mikor a legkisebbik királyfi olyan gyönyörû rozmaringbokrétát kívánt a királytól, amilyet még emberi szem nem látott.
- Hát ha kívánta, meglesz, öreganyó! Már talán csak a király fiának meglesz! Olyan rozmaringbokrétát hozok neki, amilyen még senki legényfiának nem volt a kalapjánál.
- No jól van, akkor indulj utadra, de jól vigyázz minden szavadra!
Ment a király a kíséretével hetedhét országon keresztül. Mikor már az utolsó országba értek, azt mondja a szolgáknak:
- No, gyertek, menjünk a vásárba, hogy megvegyük az aranyszõrû paripát meg az aranynyerget!
Mindjárt rá is akadt a király az aranyszõrû paripára is meg az aranynyeregre is. Meg is vette. Rettenetesen nagy árat fizetett érte, mindenki csodálkozott rajta. No, még volt egy feladata. A legkisebbik fiának, akit a legjobban szeretett, nem vette még meg, amit kívánt.
Bejárta az egész vásárt, de bizony kedvére vaól rozmaringbokrétát nem talált. Azt gondolta, majd útközben hátha valahol ráakad.
Elindulnak hazafelé. Beérnek egy faluba, találkoznak egy lakodalmas menettel. Hej, egyik legénynek szebb rozmaringbokréta volt a kalapjánál, mint a másiknak! Gyönyörû szépek voltak, de egy sem tetszett a királynak, mert õ olyat akart vinni, amilyen még senki emberfiának nem volt a kalapjánál.
Ment tovább nagy búsan hazafelé. Mikor aztán beért a városba, elért a palotája kapujáig, szaladt elébe a két idõsebb fia, és szép illendõ szóval köszöntötte. Egyiknek átadta az aranyszõrû paripát, a másiknak meg az aranynyerget.
- Hol van a legkisebb fiam? Hol van az öcsétek? Miért nem jön elém?
- Jaj, felséges királyatyám, nem tudjuk, mi történt vele, de mióta elmentél, azóta a szobájából ki nem mozdul, csak ott üldögél a sarokban, búslakodik, könnyezik.
Mindjárt rohant a király a fiához, igaz, hogy õ is elkeseredve, bánatosan.
- Édes fiam! Édes fiam! - kiáltott neki a király.
De a fú még a füle botját se mozdította.
- Mi történt veled, édes gyermekem? Igaz, hogy neked ajándékot, mert semerre sem kaptam, de hát azért nem kell olyan nagy búsulásnak adni a fejedet! Hiszen még eddig nem is tudtad.
- Tudtam én már, felséges királyatyám, mikor elindultál, hogy nem tudod azt nekem elhozni, amit kérek.
- No de ne búsulj, édes gyermekem, egy lehetõségünk van még.
- Milyen lehetõségünk lenne, felséges királyatyám, mikor bejártál hetedhét országot, és sehonnan se tudtál bokrétát hozni?
- Tudod mit, gyermekem? Kidoboltatjuk, hogy minden nõszemély jöjjön be a palotába, aztán mindegyik próbáljon meg rozmaringbokrétát kötni. Amelyik a legszebb lesz, legjobban fog tündökleni, legjobban fog neked tetszeni, az lesz a tied.
Bele is egyezett a fiú. Megparancsolta a király, rögtön verjék meg a dobokat, adják hírül mindenfelé, hogy minden nõszemély jöjjön a királyi palota udvarára bokrétát kötni. Amelyiknek a bokrétája legjobban fog tetszeni a királyfinak, azt fogja feleségül venni. A királyfi pedig olyan szép volt, hogy hozzá hasonól szépség nem is igen létezett akkoriban. Irigyelte is a két bátyja, ezért nem is sokat törõdtek vele. De nemcsak szép volt, hanem kedves és szerény is.
Meg is jelentek ám hercegnõk, grófnõk, királykisasszonyok, bárónõk, mindenféle úri dámák. Kötötte a rozmaringbokrétát egyik jobban, mint a másik, de bizony senkinek nem sikerült. Elkeseredett a király, hogy az Isten olyan gyermeket adott neki, aki még házastársat se fog találni, hiszen egy nyomorult rozmaringbokrétáért annyira odavan, hogy más nem is kell neki. Bármilyen szépet is hoztak, egyik se nyerte meg a tetszését. Erre minden tanácsadóját összehívta a király, tanakodtak, hogy mitévõk legyenek. Ahogy ott tanácskoznak, beszélgetnek, bekopog valaki az ajtón. Hát egy öregasszony volt. Azt mondja:
- Adj' isten jó estét, felséges királyom!
- Adj' isten neked is. Mi járatban vagy?
Azt mondja az öregasszony:
- Hej, felséges királyom, mondtam én már azt régen, hogy nehezen hozod te meg a rozmaringbokrétát a királyfinak, mert nem ott kereskedel, ahol kell!
- Mondd hát, hol kell! Mondd, öreganyám! Tüstént mondd meg!
Odaültette a király az öregasszonyt maga mellé, az meg így szólt:
- Nem kell messzire menni, felséges királyom.
- Hát hova, mondd!
- Csak ide a kert sarkához, az öreg halász kunyhójába.
- Az öreg halász kunyhójába? álmélkodott a király.
- Oda ám! Ott van a gyönyörûséges szép rozmaringbokréta, amit még emberi szem nem látott.
- Ne beszél, öreganyám!
- De bizony, ott van!
A király menten katonának akart küldeni érte, de az öregasszony így szólt:
- Álljatok meg! Oda nem katonasereggel kell menni, oda magának a királyfinak kell elmennie!
El is indult a királyfi a kert sarkához, az öreg halász kunyhójába. Hát ahogy lépne be a kunyhó ajtaján, ott fekszik egy hatalmas oroszlán. Fogta volna a királyfi a kardját, hogy levágja az oroszlánt, de odaugrott hozzá az öregasszony, és rákiáltott:
- Hopp, királyfi, állj meg, a kardodat ne emeld, mert akkor tüstént vége a szép életednek! Menj csak oda, simogasd meg az oroszlánt, meglátod, beenged a kunyhóba.
Úgy is tett a királyfi. Odament, megsimogatta az oroszlánt, még meg is csókolta. Azt mondja az öregasszony:
- No, édes fiam, most már jól végezted a dolgodat, beléphetsz.
Ahogy belép a királyfi a kunyhóba, egy gyönyörûséges szép bölcsõt lát a sarokban. A bölcsõben egy aranyhajú gyermek, feküdt, de olyan igen szép volt, úgy sugárzott a szeme, mint a napsugár. Mellette a rozmaringbokrétát, de a gyermek megfogta a kezét, és megszólalt:
- Csak a rozmaringbokrétára van szükséged, királyfi?
- Dehogy, te tündérszép! Hiszen te szavakkal szólsz hozzám! Terád is szükségem van!
Avval a hóna alá vette a királyfi a bölcsõt, vitte volna hazafelé, de megint elébe fordult az oroszlán, s azt mondta:
- Nem mehetsz még el, királyfi! Ilyen könnyen azért nem jutsz hozzá a legszebb bokrétához!
- Mi a feladatom, mondjátok tüstént! Mindent megteszek, még az életemet is feláldozom.
Azt mondja az öregasszony a királyfinak:
- Tudd meg, ez az oroszlán itt ugyanolyan ember, mint aki a bölcsõben fekszik, de egy gonosz boszorkány elvarázsolta. Vissza kell változtatnod!
- Mit tegyek, öreganyám?
- Merülj alá a patak fenekére, ott találsz egy aranykulcsot, azt hozd fel!
A királyfi tüstént belevetette magát a patakba. Igaz, hogy nagy hullámok közt, de sikerült neki elõkeresni az aranykulcsot. Amikor felvitte, az öregasszony a kulcsot háromszor megfordította, hát az öreg halász kunyhója mellett azon nyomban olyan szép aranypalota termett, hogy olyan még emberi szem nem látott. Eltûnt az oroszlán, eltûnt az öregasszony. Ugyan hová lettek? Hová is lettek volna? A trónon ültek. Egyik volt a király, a másik a királyné. Akkor aztán kereste a fiú a bölcsõt, de az sehol nem volt. Kérdi a királynét:
- Hol a bölcsõ? Hol van a gyermek, hol van a rozmaringbokréta?
- Tudd meg, királyfi, hogy azt a rozmaringbokrétát tizennyolc esztendõ alatt kötötte a lányom, aki olyan szép, mint a napsugár.
Avval kinyitott a királyné egy ajtót, és hívatta a lányát. Hozta a királykisasszony a bokrétát. Hát az olyan gyönyörû szép volt, hogy minden szálán arany csüngött. De a királykisasszony is szép volt ám, olyan volt a szeme, mint a napsugár. Fogta a királyfi, kalapjához tûzte a bokrétát. Megölelték, megcsókolták egymást, aztán elindultak hazafelé. Hej, nagy volt az öröm a királyi palotában! Mert olyan szép feleséget talált a királyfi, mint õ maga volt. Meg olyan rozmaringbokrétát, amilyet még soha emberi szem nem látott. Csaptak nagy lakodalmat, még most is mulatnak, táncolnak, ha meg nem haltak.