A nagyotmondó obsitos

Az egyszeri palóclegény Majlandban katonáskodott hosszú évekig. Mikor nagy sokára hazakerült, nem fogyott ki a mesélésbõl.
- Hej, micsoda város az! Ott olyan templomok vannak, hogy kendtek olyat el sem tudnak képezelni. Amikor az egyiket építették, az ácsmester leejtette a toronyból a szekercéjét, és mire a földre ért, elrothadt a nyele. A templomban a pap meg a kántor olyan messzi vannak egymástól, hogy egy lovashuszár viszik köztük a szót. A toronyban meg akkora nagy a harang, hogy mikor meg akarják húzni, egy regiment katonának kell kivonulni a kötélhez.
- Hát, hogy vitték fel oda azt a nagy harangot, fiam? - kérdezte egy öregember.
- Ó, nagyon könnyen, még kiscsengõ korában, ott nõtt meg aztán olyan nagyra.
- Mi van még arrafelé?
- Ott egy méhecske olyna nagy, mint mifelénk egy ló.
- Akkor a kaptán milyen lehet?
- Mint nálunk egy istálló.
- Mit láttál még, fiam?
- Olyan fej káposztát, hogy egy század katonaság aláállt az esõben, és egy sem ázott meg alatta. De ez még semmi, utaztunk a tengeren is. A hajó csakúgy hinta-billázott velünk. No, egyszer aztán elakadtunk!
- Hogy jutottatok tovább?
- Kiszálltunk és megtoltuk a hajót.
- Volt-e szeretõd?
- Nem is akárki, hanem a király lánya.
- Be is jártál hozzájuk?
- Annyira még nem voltam vele, de már sétálgattunk együtt.
- Karonfogva?
- Nem karonfogva, mert akárhogy nyújtogattam a karom, sehogy el nem értem.
- Hogyhogy nem érted el, ha együtt sétáltatok?
- Együtt, de õ a Duna egyik partján, én meg a másikon.

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek