Nagynéném lakodalma

Tudjátok, mikor én olyan húszéves lehettem, akkor ültük a nagynéném lakodalmát. Meghalt az elsõ ura, és még egyszer férjhez ment. De bajos volt hozzá eljutni, mert õ fenn lakott a fellegvárban, egy nagydarab fellegen; egy nagy felhõ volt a lakása. De azért engemet is elhívott, mivel a nagynéném volt, szerettem is, hát kaptam az alkalmon, elmentem. Na, mondom, most jóllakom kedvemre.
Ahogy elindulok, megyek, mendegélek, egyszer csak egy nagy-nagy, iszonyú fekete pók nyújtózott elõttem a földön. Egyik lába az ég felé nyúlt, a mások lába a földön ellapulva, és akkora szõrök voltak rajta, mint egy létrafok. Fel is másztam rajta, mondom, ez éppen alkalmas erre.
Hát mikor felérek a fellegdarabra, a néném már ott áll csípõre tett kézzel, álmélkodik, hogy talán nem akarok menni. Nagy örömében nem tudott mással megkínálni, egy nagy, százliteres hordó aludttejet elibém tett, belelökött egy kanalat.
Állól esztendeig jártam benne kézzel-lábba. mire rátaláltam a kanálra. Na mikor jóllaktam az aludttejjel, eszembe jutott, hogy talán haza kellene már menni, mert a lakodalom elmaradt. A võlegény nem érkezett meg.
Visszamegyek ahhoz a nagy lyukhoz, ahol a pók lábán felmásztam, de bizony a pók már elment onnan. Ott sopánkodom, hogy is kellene lemenni ebbõl a magasságból, egyszer eszembe jut, hogy a nagynénémnél egy fél kosár búzakorpa van az ágy alatt. Visszamegyek, elkérem tõle, és fonok belõle egy kötelet magamnak. Hát vissza is megyek, azt mondja a nagynéném:
- Miért jöttél vissza, te Jóska, te?! Én már azt hittem, otthon vagy.
- Jaj, csakhogy a pók elment onnan. Én meg úgy gondoltam, hogy azt a fél kosár korpát elkérem magától, megfonok belõle egy kötelet, leengedem, majd aztán lemászok azon valahogy.
- Hogy gondolsz olyat, te Jóska?! Hát az elszakad, nem lehet abból kötelet fonni, gyenge az.
- Nem az - mondom -, csak bízza ide énrám, Juliska néném. - Mert tudjátok, úgy hívták, hogy Juliska.
Nahát, visszamegyek, megfonom a kötelet, leengedem, de csak félig ért le a kötél. Na, mikor leérek a közepén, ott, ahol már vége van a kötélnek, megfogom a felsejét, leszakítom, aztán lenyújtom.
Az se ért le egészen, de azért le tudtam volna rajta jönni, hanem egy éhes koca odajött, aztán szépen elrágta a kötélnek a végé. Én meg ott ólgok vagy száz méterre az égtõl, csüngõk lefelé.
Himbálom magam jobbra-balra, himbálom, egyszer csak látok amoda egy nagy szénaboglyát. Meglököm magam, csak szépen ráugrok. Ennek a tövében egy ember meg egy asszony ült, ebédezett. Túrós tészta, húsleves, palacsinta, miegymás, volt ott minden, még bor is.
Hát, tudjátok, ezek megijedtek, a farkuk alá rúgtak, rohantak el, keresztül kasul a határban!
Én meg nekiültem kedvemre, mivel már egy hete, hogy nem ettem, s kitörülköztem belõle kegyelmedül.
Míg én ott ülök, eszem, látom ám, hogy amoda az árokparton megy egy szekér, négy ökör fenn van a tetején, négy zsák búza meg be van fogva a szekérbe. Megy a malomba. Tudomásért szereztem róla, hogy az alighanem az én nagynéném lakodalmához megy õrleni a búzát. Odamentem, hozzájuk szegõdtem. Felülök a szekérre, hajtom a négy zsák búzát a malomba. Mikor odaérek, leszúrom a szekér elejébe az ostornyelet, hogy az ökrök el ne menjenek, míg én beviszem a négy zsák búzát. Aztán ott intézkedem az õrlés miatt, megy az idõ. Kinézek, hát egy irgalmatlan nagy sudár jegenyefa nõtt az ostornyelembõl, ami tele volt seregéllyel.
Mentem megkötöm a gelebemet, a gatyám korcát, felmászok a fára, és megrakom a gelebemet istenségesen, rakok bele vagy száz darab seregélyt. Azok meg elkezdtek velem repülni erre tyúkod felé, hazafelé, ahol lakunk.
Van ott, tudjátok, egy nagy tó. Az asszonyok, mert nyáridõszak volt, sulykolták a ruhát a vízben. Meglátnak engem, felnéznek, nagy keservesen összecsapják a két kezüket, és kezdik mondani:
- ó, Mária, szentanyja!
Elmondták vagy tízszer. Én meg kezdek figyelmesebb lenni, egy kicsit csendesítek a repülésen, hát mintha azt mondanák, hogy: ,,Oldd meg a gatyát, te marha!" Én meg, tudjátok, megoldotta a gatyám, a seregélyek elszálltak, én meg leestem az asszonyok közé. Mai napig is ott vagyunk, ha még meg nem haltunk.