Mióta csibuk a csibuk?

Valamikor régen volt egy kis falu, abban lakott egy fiatal házaspár. Csak egy zsufödeles házuk volt, benne szegényes bútorok. Többnyire a konyhában tartózkodtak. Az ember ott szokott heverészni a fal mellett a vackon. Nem volt az egyéb, mint négy karó a földbe ütve, rajta lécek, ócska szalmazsák, semmi egyéb.
Egyszer az ember nagyon megbetegedett, mozdulni sem tudott, éjjel-nappal az ágyat nyomta. Csak gyengült, csak gyengült, hgoy szinte hálni járt belé a lélek. Az asszony nagyon szerette az urát, hát megijedt, tördelte a kezét:
- Mi lesz veled, édes uram? Jaj, magmra hagysz engem árván?
Ha csak tehette, ott ült mellette a vackon, simogatta a beteg fejét.
No, de az idõ múltával könnyebbedett az ember. Lassanként tudott beszélni, elevenedett.
- Jaj, édes aranyos emberkém, hála legyen a Jóistennek, hogy szépen gyógyulgatsz. Mondd meg nekem, mit kívánnál éntõlem?
Az ember lassan mondta:
- Csíklevest.
- Megvan, drágám, megvan a csíklé. de éntõlem mit kívánnál legjobban?
- Húst.
- Az is megvan, apukám - simogatta a fejét -, az is megvan. De éntõlem mit kívánnál a legjobban?
- Bort.
- A bor is megvan, kedves apukám. De, édes apukám, hogyha az Isten jobban adna, tõlem mit kívánnál a legjobban?
- Dohányt.
- Az is itt van, rendben van. De, jóemberkém, éntõlem mit kívánnál a legjobban?
- Pipát.
Az asszony összecsapta a kezét:
- Hála legyen a nagy Jóistennek, a szóval már majdcsak összekerülünk. Pipát mondtál, édes emberkém, de az egy p betût cseréld ki a cs-re!
Erre az ember halkan mondta:
- akkor legyen csibuk.
Hát azóta csibuk, a csibuk.

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek