Marad a házban a régi rend

Volt egyszer egy házaspár. Az ember kint dolgozott a földön, az asszony sütött-fõzött, a ház körül tett-vett. Sokáig békességben éltek, de egyszer az ember azt mondta:
- Hallod-e, asszony, jó dolgod van neked itthon, cseréljünk már egyszer: te menj a földre szántani, én meg a házban maradok!
- Jól van, uram, ha csak az a kívánságod, legyen úgy, ahogy mondod. Hajnalban, mikor a kakas elkukorékolta a harmadikat, a nap is kelt, szedelõzködött az asszony.
- Emberem, indulok szántani, te meg végezd el itthon a munkát: süssél-fõztél, etesd meg a malacokat, a borjút, vigyázz az ülõstyúkra, és húzd össze az írót! Már jól fenn volt a nap, mikor az ember elõvette a köpülõt, leült a kerítés tõvében, rágyújtott a pipájára és dalolni kezdett:

Csücsü, csücsü, csücsülök,
Szép csendesen köpülök,
Jaj, de milyen nagy úr vagyok,
De jó is az asszonydolog.

Dalolgatás közben eszébe jutott, hogy még nem etette meg az állatokat. Kiengedte a hét kismalacot az udvarra, a vájúba öntötte nekik a moslékot. Közben leszaladt a pincébe, csapra ütötte a hordót. Hopp, de eszébe jutott, hogy a kismalacok szaladozni kezdenek az udvaron, földönthetik az írót. Ott hagyott csapot, papot, de már késõn érkezett, mert a malacok fürödtek az íróban. Kapott egy furkósbotot, hirtelen haragjában agyonverte a malacokat. Ment vissza a pincébe, hát bokáig állt a borban. Mit tegyen? Rászórt a földre három-négy zsák lisztet, hogy az feligya a bort. Hû, még az ülõstyúkra rá sem nézett. Felmászott a padlásra, de a tyúk világgá szaladt, mikor meglátta, mivel õt eddig csak szoknyás étette. Ha kihülnek a tojások sose lesz belõlük kiscsibe! Az ember rátelepedett a kosárra, melengette volna a tojásokat, de azok mind összetörtek. No, mindegy,, letörölgette magáról a sok ragacsot, ment a konyhába fõzni. Telitette a lábast vízzel, és jó aláfûtött. Közben a borjút ráhajtotta a pince tetejére, mivel azon jó legelni való fû volt. Félt, hogy a borjú beeshet a pincébe, hát egy hosszú kötelet kötött a nyakába, a kötelet a kürtõn keresztül beeresztette a konyhára, a végét jól odaerõsítette a derekára. A borjú tényleg bezuhant a pincébe, a kötél meg fölrántotta az embert a kürtõbe.
A földön sokállotta az asszony az urát az ebéddel.
Letette az ekét, kikötötte a lovakat és hazaszaladt, nem történt-e valami baj.
Látta aztán a nagy kárt mindenütt. Kiabálni kezdett az ura után.
- Hol vagy, édes emberem? Hol vagy?
Az ember meg sem mert mukkanni egy darabig, de aztán mégis csak megszólalt:
- Lógok a kürtõben!
Az asszony eloldotta a kötelet a borjú nyakáról, az ember meg beesett a forró vízbe.
Azóta az ember megint a mezõt járja, és soha nem énekli, hogy "De jó is az asszonydolog."

Forrás: Nagy Zoltán - Pórul járt szerelmesek