A hétszépségû királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi.
No, nem is hiába hívták kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete.
Az apját, az anyját majd felvetette az erõs búbánat, hogy a fiuk mindenükbõl kiforgatja a nagy ostobaságával. Egyszer azt mondja az asszony a fiának:
- Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak.
Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s ráöntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat:
- Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt!
Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy egyenes legyen.
Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mindet felhintette az udvaron.
Jõ ki az apja, nézi, hogy mit csinál Bandi.
- Jaj, te világbolondja, te, mit tettél?
- Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.
- Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én!
Elõkapott egy husángot, jól elnadrágolta Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze.
Telik-múlik az idõ. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s azt mondja neki:
- Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán.
Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta:
- No, apám, lefektettem a disznókat.
Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát, teremtõm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elõ a husángot az ember, megint jól elnadrágolja Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan meg nem jött az esze.
Estére kerekedik az idõ, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tûnõdtek, mit csináljanak ezzel az istenveréssel. Ha valahogy szépszerint meg nem szabadulnak tõle, elõbb-utóbb koldusbotra juttatja õket.
Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdõbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt: jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel felkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak:
- No, fiam, gyere az erdõbe, vágjunk fát!
Kimennek az erdõbe, s mikor egy jó sûrû helyre érnek, azt mondja az ember Bandinak:
- Te csak maradj itt, fiam. Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdõ másik felébe, hátha ott még szebbeket találok.
Bandi nem szólt semmit, úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment õ is utána, el sem maradott mellõle.
Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a szép fát, milyen szép; nézd ezt, még szebb az! Beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellõle.
Mit volt, mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána.
Amint megy, mendegél hazafelé, szembe jön vele egy õsz öregember, s kérdi:
- Hát kend miért olyan szomorú, földi?
- Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s az is olyan kolontos.
- Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.
- Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.
Kérdi a fiától:
- No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel?
- El én, csak jó dolgom legyen.
Mondotta az õsz öregember:
- Ne félj, fiam, nálam jó dolgod lesz.
Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az õsz öregemberrel ellenkezõ irányba, keresztül a rengeteg erdõn. Három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak.
Megszólal egyszer Bandi.
- Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem.
- Jól van, fiam - mondotta az õsz öregember.
Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék.
Tovább mentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijedt Bandi szörnyûképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az õsz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeribe visszahúzódtak a sûrûségbe. Aztán ismét felkerekedtek s tovább mentek, mendegéltek, rengeteg erdõbõl nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az õsz öregember egy levelet, belédobta a tengerbe, s ím, halljatok csodát, a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott.
Szépen beleültek a csónakba, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s amikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek.
A tengernek ezen a partján is volt egy nagy nyárfa, s az õsz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé.
Innét is továbbmentek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ott volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek.
Mondotta az õsz öregember:
- Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdõdik a tanítás.
Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek.
Aztán az õsz öregember elõszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak elõtte.
Mondotta az õsz öregember:
- No, látom, fiam, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.
Elõvett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért az okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, azt mondotta az õsz öregember:
- No most, fiam, eredj isten hírével, próbálj szerencsét.
Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.
Megy, mendegél Bandi erdõkön-mezõkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig mehetett vígan tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt elõtte, hogy meg nem gyõzte enni.
No, telt-múlt az idõ. Talán már egy esztendeje is elmúlt, kettõ is, három is, hogy Bandi elvált az õsz öregembertõl. Egyszer, amint egy rengeteg erdõn menne keresztül, lát egy kicsi házat. Be akar menni, de nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az õsz öregember tanította, s azt mondta az ajtónak:
`Gingalló, Szent ajtó, Nyílj fel magadtól!`
Felnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv.
Az volt írva a könyv táblájára tündérbetûkkel:
`A hétszépségû királykisasszony könyve`
Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé? Az volt beléírva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ legszebb hét leányából szõtték-fonták volna össze. Azért volt az õ neve: hétszépségû királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a hétszépségû királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét.
Hétszépségû királykisasszony nagyot kacagott:
- Mit, te förtelem! Még te mersz idejönni?! A legelsõ királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elõl!
Elment Kecskebak nagy búval, bánattal, s nagy bújában, bánatában leugrott a legmagasabb szikla tetejérõl, s meghalt szörnyû halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettõ, a legnagyobb s legerõsebb.
Éjnek idején belopóztak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe, hogy ettõl a háztól hetvenhét mérföldnyire, aranyszínû föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová, merre lett a hétszépségû királykisasszony.
Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínû földet meg nem találta. Ott megállott, s azt mondta:
`Gingalló, Szent ajtó, Bûvös könyv, Légy itt fönt.`
Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belõle egy nagy könyv. Annak is az volt írva a táblájára:
`A hétszépségû királykisasszony könyve`
Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetûkkel, hogy a tizenkét kecske a hétszépségû királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ott letették a várnak a hetvenhetedik szobájába. Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem ébred soha, amíg olyan ember nem vetõdik oda, aki tündérigékkel szól hozzá.
Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenest a hétszépségû királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdette volt ország-világ elõtt, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfiak, hercegek, minden rendû-rangú legények, de egy sem találta meg a hétszépségû királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt, keresték a levegõégben, keresték mindenütt, de nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy õ, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták, s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse.
Adott a király alája aranyszõrû paripát, a legszebbet a ménesébõl. Ezüstöt, aranyat elegendõt, hogy ne legyen pénzben hiányossága.
Elindult Bandi, repült az aranyszõrû paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát, teremtõm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó elõtt, s azt mondja:
`Gingalló, Szent ajtó, Nyílj fel magadtól!`
S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik elõtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szögletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ott feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szõtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya elõtt, rávetette szemét a hétszépségû királykisasszonyra, s azt mondotta csendesen:
`Gingalló, Szent ajtó, Kelj fel nyoszolyádból!`
S ím, egyszerre felnyitotta szemét a hétszépségû királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s azt mondta lelkes szóval:
- Te léssz nekem, te léssz, az én hites párom!
Mindjárt fölkaptak az aranyszõrû paripára, s meg sem állottak hazáig. Volt otthon öröm, de milyen nagy! Egyszeribe lakodalmat laktak, lakodalom után tojáshéjba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig-addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután volt jó dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék