Hazugságmese

Mikor édesanyám született, már olyan szaladozó gyerek voltam. Azt mondta a bábaasszony, hogy vigyek be egy vödör vizet, de nem bírtam egy vödörrel, bevittem egy dézsával. Nem fért be az ajtón, betettem a kisablakon. Igen ám, de rászállott egy légy, feldõlött a dézsa, kiömlött a sok víz. Ijdetemben nyakamba kaptam a lábam, elszaladtam az erdõbe.
Bóklásztam egy darabig, meresztgettem a szemem a fákra, hát egy nagy fészket láttam az egyik fa tetején.
- Hú - mondom -, megmászom a fát, elszedem a madarakat!
Felkapaszkodtam ügyesen, hát seregélyeket találtam a fészekben. Mikor mind a keblembe raktam, egyszer csak a seregélyek, huss, elszállottak velem, vittek a magasba.
Szálltam, szálltam, jó ideig, míg egy falu végén asszonoykat láttam a mocsolya körül, a kdendert áztatták. Kiabáltak felém, hogy
- Ó, de nagy madár! Ó, de nagy madár!
Én meg úgy értettem, hogy
- Óóódd meg a gatyád! Óóódd meg a gatyád!
Megerisztettem a gatyamadzagot, a seregélyek kirepültek a keblembõl. Én meg zuhantam lefelé, csakúgy süvített mellettem a levegõ. Megláttam magam alatt egy fekete tuskót, rákiabáltam:
- Szaladj elõlem, te szenestuskó, mert ha rádesek, agyonütlek!
De bizony nem szaladt el.
Akkor aztán földet értem, nyakig a földbe süppedtem. Megrémülem:
- Emberek, segítség! Segítsenek rajtam, ássanak ki!
Nem jött senki.
Hazaszaladtam ásóért, lapátért, kiástam magam, aztán szépen hazamentem. Otthon nem bántottak, örültek, hogy megkerültem.

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek