A hamis vak

Az egyik faluban egy sánta koldus azt kiabálta végig-hossig az úton:
- Ki nem szereti az urát? Ki nem szereti az urát?
Már majdnem ott tartott, hogy kiért a faluból, de nem jelentkezett seni. Nem fog keresni semmit, mi lesz most vele? No, még az utolsó három háznál is elkurjantotta magát:
- Ki nem szereti az urát? Ki nem szereti az urát?
A legszélsõ házból kipattant egy menyecske.
- Bácsika, mit tud annak mondani, aki nem szereti az urát?
- Azon én segítek.
- Mennyiért?
- Háromszáz pengõért.
- No, kerüljön beljebb ügyesen, ne lásson senki bennünket!
Az asszony leszámolta a pénzt, a koldus meg elmondta a meséjét:
- Egy fekete jércét szerezzen, amelyik még nem tojt. Vágja le, süsse meg jó paprikásan. Ha készen van, tálalja fel az urának, tegyen egy liter bort is mellé. Ha egyszerre fogy el a csirke is meg a bor is, a férje meg fog vakulni, és maga azt csinálhat, amit akar.
Örült az asszony a tanácsnak, de még jobban a koldus a sok pénznek.
Nem messze a falutól meglátott a koldus egy embert az útparton. Délfelé járt, hát ott híveskedett a két ökrével, pihentek a szántás után.
- Adjon Isten, jó napot, megpihenhetek maga mellett?
- Jöjjön, tegye le magát! De jó kedve van bácsikám!
- Hogyne lenne jó kedvem, mikor ebben a faluban is kerestem háromszáz pengõt.
- Mit csinált azért a sok pénzért?
- Elbolondítottam egy asszonyt.
- Hogyan?
Elmondta aztán a koldus rendre, mit csinált, hogy csinált.
- Meg tuná-e mondani, merre van a ház?
- Azt a legkönnyebb megmondanom, mert az utolsó ház ezen a végén.
A parasztember elfehéredett, mert az bizony az õ háza volt, amirõl a koldus beszélt.
Fordult még néhányat az ekével, aztán felpakolt, hazaindult. Otthon az asztalon sült csirke, liter bor, a felesége meg forgolódik mellette.
- Egyen-igyon, édes uram, úgyis sokat dolgozik!
Az embernek még gyanúsabb lett a dolog:
- Mégiscsak igazat mondott a koldus? Soha még õt csirkével a felesége nem várta! Hej, te gonosz asszony, tújárok én az eszeden!
- Evett-ivott nagy komótosan, majd azt mondja:
- Eridj ki, asszony, nézzél szét! Derült idõ volt elõbb, most meg mintha borulna, sötétedne!
Az asszony kiment képlakságból.
- Ember, hogy sötétedne? Tiszta az ég, süt a nap.
- Nem tudom, mi van velem, de alig látok.
Az asszony meg:
- Csak fogyassza az ételt, édes uram, igya meg azt a kis bort!
Mikor már nem volt semmi a tányérában, sem az üvegben, az ember megtörölte a száját, és keservesen felsóhajtott:
- Végem van, asszony, teljesen megvakultam.
Boldog volt az asszony, hogy most már jöhet hozzá a pap fényes nappal is, ölelkezhetnek, csókolózhatnak, úgysem lát az ura semmit.
Azelõtt sok esõ esett, de aratni kellett. A búzát nem rakhatták hambárba, hanem ponyvára terigették, úgy szárítgatták a napon. Azt mondta az asszony:
- Ember, ha látni nem is, de hallani hall. Õrizze a búzát, kergesse el bottal a csirkéket, szét ne kaparják az egész termést!
Az ember ott ballókázott a ponyva körül, mintha vak lenne. Egyszer csak jött az a kakas, akinek aelpüfölésére annyira áhítozott.
- Hess, kakas!
Úgy vakszemen találta vágni a papot, hogy az egybõl eldõlt, meg sem nyikkant többet.
- Jaj, ember, mit csinlt? Agyonütötte a papunkat? Ilyet csinálni! Mi lesz velünk? Mi lesz velünk?
- Mi lenne, késõ este elvisszük a fojlyóra egy zsákban, aztán beledobjuk.
Úgy is volt, A nagy sötétségben vitte az ember a hátán a papot, az asszony meg vezetgette az embert. A partra érve azt mondja az ember:
- Himbáljuk meg kétszere jó erõsen, harmadszorra jó sungban lesz, akkor hajítsuk, úgy biztosan beszáll messzebbre, aztán hadd vigye a víz.
Az ember megfogta a pap két kezét, mert ott a nehezebb, az asszony meg a lábát.
- No, majd én szólok, mikor lehet hajítani - mondta az ember. Meghimbálták, ahogy erejükbõl tellett, aztán "Hõ, rukk!", beszállt a pap, elvitte az áradat.
Az ember meg:
- ASszony, mit ér máraz életem vakon, csak nehezedre leszek. Ideállok a partra, te meg jó távolról szaladj nekem, lökjél a vízbe, hadd vigyen el engem is az áradat!
Az asszony nekiveselkedett, szaladt az ember felé. Mikor már éppen mögéje ért, az ember letupodt, az asszony meghemperedett rajta keresztül, és beszállt a vízbe.
Az ember csak ennyit mondott:
- No, eredjél, eredjél! HA szeretted életében, szeresd holta után is!

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek