A fekete havas

Volt egyszer egy király, s annak három deli szép fia. Ennek a királynak mindig a vadászaton járt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A fiait is mindig magával vitte, s az apjuk hat havasának nem volt olyan szege-lika, ahol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa, a fekete havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk széles e világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.
Na, telt-múlt az idõ, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelõdtek: elindultak a fekete havasba, hadd lám, mi isten csudája lehet ott, hogy az apjuk mindig úgy tiltotta arra a vadászást.
Megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek, kódorogtak, leskelõdtek, nézelõdtek mindenfelé, de még csak egy madarat se láttak.
Megszólal egyszer a legidõsebb királyfi, s azt mondja:
- Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a helyen váljunk el, s menjünk háromfelé. Ihol van ni, három nyílása az erdõnek, álljon belé mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.
Jól van, ebben megegyeztek. De még azt is elhatározták, hogy valami haszontalanságra egyik se találjon lõni, mert a lövésre visszajõ a másik kettõ, s ha haszontalanságra lõtt, úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a szeme.
Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát egy repülõ hollót, akinek a szájában valami fényesség volt.
"No, ezt lelövöm - gondolta magában a királyfi -, ki tudja, milyen drága portéka lehet az a fényesség." - Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s abban a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában: hát egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdõ, odaszaladtak az idõsebb királyfik, s már messzirõl kiabálták:
- Mit lõttél, te, mit lõttél?
Mondani sem merte a királyfi. Haj, megmérgelõdtek a bátyjai, s errõl s túl jól megpofozták:
- Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszõt, te oktondi, te!
Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem az egyet gondolt, s az acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak.
Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kõszikla tetején megpillant egy sólyommadarat. Gondolta, õ bizony lelövi, ez talán nem lesz haszontalanság. Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett egy darabocska szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre tehette, de jöttek a bátyjai is, s amikor megtudták, hogy kovát lõtt, úgy felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy szikrázott belé.
Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.
Szomorú lett a kicsi királyfi, a könny is patakzott a szemébõl. Tõle ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájuk sem nézett. Hanem amint ment, mendegélt nagy búsan, egy magas fának az oldalán megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelõje-e. Hátha ez mégsem haszontalanság. Célba vette, rálõtt a mókusra, de nem találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.
- No, ez nem sokat érõ, de azért elteszem - mondta a királyfi. El is tette, de szaladtak is a bátyjai, s amikor látták a taplót, úgy felpofozták a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, vereset látott.
Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el egymástól, együtt mentek tovább. Azt mondta a legidõsebb, hogy nem ereszti szabadjára a kicsi királyfit, mert még mind ellõdözi oktalanul, ami nyílvesszõje van.
Mentek, mendegéltek, egyszerre csak meglátnak egy õzet. Futott nagy sebesen az úton keresztül, éppen elõttük. No, erre mind a hárman rálõttek, s el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.
Tovább mentek, mendegéltek, s ím, egy gyönyörûséges szép rétre értek. Ez a rét a fekete havasnak éppen a kellõs közepén volt. A rét közepén pedig volt egy forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egyben megnyúzták az õzet, megmosták a húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst. Fa, az volt elég, de tûz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról sem kovát, sem acélt, sem taplót.
- Látjátok - mondta a legkisebbik királyfi -, ti engem cudarul felpofoztatok, hogy acélt, kovát, taplót lõttem. Hát most csinálok tüzet, ha a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.
Az idõsebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet csináljon, mert éhesek voltak erõsen.
De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat, sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan elõszedett acélt, kovát, taplót, s olyan tüzet csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé. Azután az õzet fanyársra húzták, a tûz felett megforgatták, megsütötték, s csak a csontja meg a bõre maradt: a húsát megették egy béfaló falásig. Vacsora után a tûz körül leheveredtek, de a legidõsebb mégis meggondolta s felállott. Azt mondta:
- Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami csúfság essék rajtunk.
Azt bizony jól tette, hogy talpon maradt, mert alig aludtak el az öccsei, hát jõ egy háromfejû sárkány, egyenesen a rézvályú felé. A szájából háromrõfnyire szakadt a láng elõre, s amikor észrevette a királyfit, nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.
- Hej, te - kiáltott föl a királyfi, azzal kirántotta a kardját, s nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott sem lett volna.
Közmént legyen mondva, ez a háromfejû sárkány egy ötfejû meg egy hétfejû társával Feketegyász városán túl lakott egy feneketlen tóban, s onnét jártak szerte éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belõle, ismét visszamentek a feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem állat, mert a sárkányok, akit útjukban találtak, felfalták.
No, elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejû sárkányt. De annyi vér folyt ki a testébõl, hogy a tûz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égõ üszök maradt meg. Csakhogy ez megmaradt! Ebbõl istenes tüzet csináltak, s aztán ismét nekicihelõdtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete havasban. Estére visszamentek a tûzhöz, s most a középsõ királyfi virrasztott. Bezzeg hogy jött az ötfejû sárkány! Hiszen ha jött, ott is maradt, mert a középsõ királyfi sem volt ám olyan tedd el s elõ se vedd legény. Lenyisszentette a sárkánynak mind az öt fejét. De már ebbõl annyi vér folyt, hogy a tûzbõl csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebbõl megint olyan tüzet csaptak, hogy csak úgy lángolt, szikrázott.
Harmadik este a legkisebb királyfira jött az õrzés sora. A bátyjai, amikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány, felköltse õket, ha jót akar!
- Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok - mondta a kicsi királyfi.
Hát csakugyan! alighogy az idõsebb királyfiaknak bekoppant a szemük, jött a hétfejû sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rõffel elõre.
- Gyere, csak gyere - mondta a kicsi királyfi -, emberedre találsz!
Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerõsödtek, de hogy! Még a föld is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyõzte õ egymaga is a hétfejû sárkányt. Hanem ennek aztán annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égõ szikra sem maradt a tûzbõl.
- Hm, hát most mit csináljak? tanakodott a kicsi királyfi. Az acél megvolt, de a kovát elejtette: hogy csinál most tüzet?
Õ bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parázst. Mindjárt fel is mászott egy fára, s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, no de ezt ugyan reggelig meg nem járja. Pedig ott bizonyosan nagy tûz lehet - gondolta magában.
Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tûz van, anélkül nem kerül a bátyjai elé.
Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik az Éjféllel.
Köszöntötte illendõképpen:
- Adjon isten jó estét, bátyámuram. Merre tart, ha meg nem sérteném?
- Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, az van most soron.
- Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem kerülök - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.
Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.
- No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje járom kerek e világot, de még ezt tõlem nem kívánta senki fia.
- No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram - erõsködött a kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy növendékfáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.
Mérgelõdött, rugdalózott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig továbbment nagy vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembe jõ vele a Hajnal.
Kérte ezt is - de milyen szépen kérte! -, hogy állapodjék meg, amíg visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdõ.
- No, ha úgy van - mondta a királyfi -, mindjárt megtanítlak emberségre. - Megkötötte a Hajnalt is jó erõsen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.
Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg õ vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idõ meg egy helyben maradott. Addig ment, amíg abba az erdõbe nem ért, ahol a tûz világolt.
Hej, de milyen tûz volt ez! Rengeteg erdõnek a közepén, egy nagy tisztáson, tõbõl levágott fák ágastul-bogastul kazalba voltak rakva, de olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt négy oldalról s négy szegrõl meggyújtották. Ezt a rettenetes nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy pislákoló lángocskának a fekete havasból. No, itt volt tûz, volt eleven parázs, csak közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s hát a tûz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erõsen tanakodtak.
"Ha odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeribe megölnek." - Fogta a nyilát, a nyílvesszõre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi a tûzön, aztán kerülõ úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a fekete havasba.
Úgy is tett, keresztüllõtt a tûzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek, ropogtak, s az erdei tolvajok észrevették.
Egyszeribe felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit, akit jól ismertek, mert mind az õ országából valók voltak.
- Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.
- Dobjuk a tûzbe! - kiáltották.
- Sem nyársra nem húzzuk, sem tûzbe nem dobjuk - mondta a haramiák vezére. - Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak. Tudjátok-e, hogy a Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert a torony tetején az a vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé közeledünk, s errõl a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét ennek a legénykének. Õ majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.
Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi életét. Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Amikor a városhoz közeledtek, a királyfit elõreküldötték, hogy lõje le a vaskakast. Elõrement a királyfi, éppen a várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelõtte, hogy az többet nem kukorékolt életében. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a vár fokára, hogy a kötélnél fogva húzza fel õket, a másik oldalon pedig eressze le.
No hiszen, majd leeresztelek - gondolta a királyfi.
Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza is fnrdulhatott volna, de õ bizony egyet gondolt, s beugrott a király udvarába, föl egyenest a palotába. Bement az elsõ szobába: ott a király aludott; be a másodikba: ott a királyné; a harmadikba: ott a király három leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s õ a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az idõsebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, amikor meglátta a királyfit.
- Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy jöttél ide? - kérdezte a királykisassznny.
- Ne félj tõlem - mondta a királyfi -, nem bántalak, szépséges szép királykisasszony. - Aztán elmondta, szép sorjába, hogy ki õ s mi õ, mi mindenen ment keresztül, s hogy került ide.
Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ott jól megvendégelte, vacsora után pedig egy gyûrût s egy zsebkendõt adott neki jegybe. Mert a királykisasszonynak erõsen megtetszett a vitéz királyfi, de még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.
Bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még vissza kellett mennie a bátyjaihoz, hogy reggel tüzet gyújtson nekik. Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de megígérte, hogy éppen "megy s jön", s egyszeribe megtartják a lakodalmat. Aztán uccu neki az erdõnek, a haramiák tüzébõl fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig. Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettõnek, ahol sár nincs. No, szaladtak is azok, amikor megszabadulhattak, de olyan sebesen, hogy amikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl volt az Éjfél is meg a Hajnal is.
Az idõsebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott a tûz, amit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották szemüket, szájukat, amikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az ám, az éjjel! Volt az három éj is egyvégben.
No, hanem azt még nem is mondtam, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is veresebb. Úgy is hítták, hogy veres vitéz. Ez a veres vitéz korán reggel kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, ahol azok a haramiák feküdtek.
Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban lehettek.
Fogta magát, s ment nagy kevélyen a királyhoz, s azt hazudta, hogy õ ölte meg a huszonnégy haramiát.
Örült a király erõsen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia régen fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében azt mondta a veres vitéznek:
No, te veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom közül válaszd feleségednek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is tiszta harmadját.
Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a legszebb.
Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép apai szóval:
- Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.
- Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.
- Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget fordított el fejünkrõl. Megölt huszonnégy haramiát, akik tégedet is el akartak rabolni.
- Akárki legyen - mondta a királykisasszony -, szíves örömest leszek a felesége, édesapám.
Úgy bizony, mert a kicsi királykisasszony az õ jegybéli mátkájára gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a võlegénye, amikor a vendégség összegyûlt.
Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szemébõl, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyû halált hal, mégsem lesz a veres vitéz felesége. Hiába illegette, billegette magát a veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett.
Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az édesapja, elfogta a leányát, kérdezi, faggatja szépen: mi lelte, mi fordította meg az akaratját.
Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy, ahogy történt.
Nosza, a király mindjárt elõhívatta a leggyorsabb kengyelfutóját, s szalasztotta a fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy rézvályú van, ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.
A kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a kicsi királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál meghíni.
Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az õ jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!
Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosig. Ezalatt a királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom. (Gondolták, hogy majd visszafordul ismét a királykisasszonynak az akaratja, hát elõre ettek, ittak, vigadoztak.
Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát tettek, s úgy ültették a tetejébe.
Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a királyfik béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota elsõ garádicsára, veres vitéz alól kicsúszott egy párna. S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden lépésre egy párna csusszant ki veres vitéz alól; mikor meg a királyfik beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint egy kecskebéka.
A kicsi királyfi ezután elmondotta szép sorjában, ami történt, elejétõl fogvást. A királykisasszony meg, uccu neki, gyorsan a királyfi nyakába ugrott.
A király is látta, hogy melyik részen van az igazság. A veres vitézt lófarkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még aznap a három királyfinak adta, s helyébe csaptak olyan lakodalmat, amilyen nem volt s nem is lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt Feketegyászvárosban, az idõsebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék