A deszkavári királyfi

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.
A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidõsek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az õ maga s kedves kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkû ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megteteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyû halálnak halálával.
A kicsi királyfi az alatt az idõ alatt is, míg az udvarmester a kardot az õ ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.
Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:
- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is.
A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentõ nagy sebesen, aztán megállott Dániel elõtt, s azt mondta neki:
- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!
Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.
Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:
- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt hagylak. Fogadd meg, amit mondok, és akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tõled, csak azt válaszold: nem tudom.
Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tõle, mindig csak azt válaszolta: nem tudom.
Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kis fiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja: nem tudom.
A király egyszeribe megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte: ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám - Dániel minden kérdésre azt válaszolta: nem tudom.
Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A fõszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.
Telik-múlik az idõ, s egy vasárnap az udvarbéliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon. A fõszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.
Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a fõszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak kérdezte:
- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?
Felelte Dániel:
- Nem tudom.
Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.
Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a fõszakács már nem tudta tovább tûrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a fõkertész mellé rendelte inasnak.
Következõ vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak erõsen fájt a foga.
Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem, elejébe toppan a lovacskája, s megkérdezi:
- Hogy vagy, kicsi gazdám?
Mondta Dániel:
- Hál' istennek, jól, édes lovam.
- No, csak vigyázz magadra - mondta a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: nem tudom.
Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogyha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.
Dánielnek most éppen nem volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszõrû paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetapostatott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradt a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertbõl, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ott elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.
A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.
Jön haza a fõkertész, látja a rettentõ nagy pusztulást, felfordítja az udvart, keresi Dánielt, tûvé tesz mindent, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s meg akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból.
- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek.
Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király is azt mondta:
- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.
Következõ vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.
Hát csakugyan történt is.
Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy ezüstszõrû paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.
Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltûnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.
A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a fõkertész, látja a szörnyû pusztítást, ordít torkaszakadtából:
- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elõ, te akasztófáravaló!
De bezzeg nem jött Dániel, úgy kellett elõhúzni a kocsiszínbõl, hanem mikor ütni akarta a fõkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:
- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!
Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak most aranyszõrû paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.
Volt a királynak még két leánya, idõsebbek a kicsi királykisasszonynál.
Azt mondja egyszer a király:
- Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.
Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarba mindenféle hercegek s királyfik, hadd válasszon közülük a három leánya.
Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idõsebb királykisasszony elsõ nap választott magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.
- Jól van - mondta a király -, ha neked nem tetszenek hercegek, királyfik, jöjjön ide minden legény, akinek kedve van, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.
Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendbõl, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.
Elõhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.
- Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a király nagy haraggal.
Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmû Nemtudomka.
- Hát hívjátok elõ!
Egyszeribe elõhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetõsre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:
- Ezt választottam uramnak, édesapám!
Ámult-bámult minden ember, a király pedig erõsen szégyellette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskettette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.
Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltûnt a lakodalmas népek közül. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen föl a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával. Õ most is csak minden szóra azt válaszolta:
- Nem tudom.
Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert a király erõsen szégyellette ezt az atyafiságot.
Így telt-múlt az idõ. Egyszer a király két idõsebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.
- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.
Azt mondta Dániel:
- Nem tudom.
De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppant a rézszõrû paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdõbe, hogy mire a sógorai odaértek, õ már jött is visszafelé.
Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, és menjen velük vadászni.
- Nem megyek - mondta Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.
Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik azt a vadkacsát.
- Én szívesen - mondta Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyûrûtöket.
Azt gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyûrû helyett majd más gyûrût csináltatnak.
Odaadták a gyûrût a vadkacsáért, aztán visszafordultak, de elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen õ.
Azt mondta Dániel:
- Én a deszkavári királyfi vagyok.
Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire a sógorai hazaérkeztek, õ már ott álldogált a deszkaháza elõtt a rendes gúnyájában.
Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:
- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lõttünk?
Felelt Dániel:
- Nem tudom.
- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lõttek.
Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de õ most is visszamaradt.
Hanem ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszõrû paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.
Mire a sógorok az erdõbe értek, õ már visszatérõben volt, és egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.
Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de õ azt mondta:
- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyûrûmet a homlokotokra süssem.
A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az aranyszarvassal. Gondolták, szépen lefésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, hogy milyen nagy gyalázat érte õket.
Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház elõtt várta sógorait, akik nagy hetykén mondták:
- Na, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk, látod-e, most megint mit lõttünk!
- Nem tudom - mondta Dániel.
- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.
Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit, a harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az is ilyen derék, ügyes ember volna!
Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de õ csak azt mondta:
- Nem tudom.
- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél.
De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszõrû paripa az aranygúnyával, s elvágtatott õ is a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdõbe értek, õ már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.
Már messzirõl meglátták a sógorai, s mondta az egyik:
- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszõrû paripán jár. - Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.
- Jól van - mondta Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.
Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak bele, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.
Dániel már ott állott a deszkaház elõtt, várta az õ híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánieltõl csúfondáros hangon:
- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lõttünk?
- Nem tudom - mondta Dániel.
Volt nagy vigasság fent a palotában. Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert õ bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.
De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erõsen, minden szóra azt mondta:
- Nem tudom.
Hát - amint mondtam - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az õ kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az õ kedves lovacskája.
- Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az isten.
- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.
- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád háborúba veszett, s a gonosz lelkû udvarmester elfoglalta az országot, õ most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentõ nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikbõl annyi katona jön ki, amennyit csak kívánsz. A másikból annyi puskapor s golyóbis, amennyi csak kell. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogva melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.
Haj, volt reggel szörnyû ijedelem a palotában! Megjött az üzenet az udvarmesterbõl lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen átal nem adják neki az országot, nem hagy élõ lelket.
Felkészülõdött az öreg király s két idõsebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve jöttek vissza. Hírmondónak is alig maradt a seregbõl.
Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de legfõképpen a Dániel felesége.
- Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!
Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek õk is vacsorázni, s Dánielnek nagy erõs kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakadt olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét, hadonászott, verte a mellét, fenyegetõzött, mintha azt mondta volna: - Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belõle!
Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:
- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!
De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esõs idõ, megrázta a fejét nagy búsan, s azt mondta:
- Nem tudom.
Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s azt mondta neki:
- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.
No, ez volt az öröm. Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta s mondta:
- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!
Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétõl. Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant a kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elõvette az elsõ tarisznyát, kifordította, s hát uram, teremtõm, annyi katona omlott ki belõle, hogy a föld megremegett alattuk, s az ég elfeketedett.
Ahogy éppen indult rettentõ nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelentette:
- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.
Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belõle, miszlikbe vágták az udvarmesterbõl lett királyt is.
Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, azzal visszament az apósához, s jelentette:
- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.
Örvendett az öreg király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:
- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingébõl egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.
Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván õ semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltûnt a seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már õ is, várta õket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erõsen lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.
Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradt kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai.
- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!
Dániel most sem mondott egyebet: nem tudom. De aztán csak eltûnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Õ maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.
A felesége, mintha semmirõl sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét:
- Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!
Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit csináljanak, merre forduljanak?
Azt mondta Dániel felesége:
- Küldje le, édesapám, az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.
Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.
Azt mondja Dániel:
- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki.
Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt, mit nem tenni, le kellett hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király elõtt; s azt mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?
- Hogyne ismernélek - mondta a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellenségtõl megszabadítottad az országomat. - Azzal megfogta Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:
- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!
No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:
- Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!
Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyûrûjüket adták, akinek engedték, hogy gyûrût süssön a homlokukra s akasztófát a hátukra. Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.
- No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -, mindjárt bebizonyítom.
Elõvette a két gyûrût.
- Kié ez a két gyûrû?
- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.
- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon.
Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyûrûnek a helye.
- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.
Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit õk annyit csúfoltak.
Az öreg király nem kívánta, hogy elõmutassa az inget, anélkül is egyszeribe átadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek: hol az apósa, hol az apja országában lakott.
Még ma is él, ha meg nem halt.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék