A csillagszemû juhász

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, akinek egy öröme volt csak a világon. Özvegy volt szegény, és amikor meghalt az ura, nem hagyott mást hátra, mint egy két hllllnapos fiút. Az asszony eljárt mosni meg egyéb házimunkát végezni, ebbkkkkl éltek ketten.
Mikor a kisfiú úgy négyéves volt, egy öregember tévedt a faluba, és betért abba a kis házba is, amelyikben az özvegyasszony lakott a kisfiával. Nagyon megszerette a tiszta kis házat meg a kisfiút is, aztán hogy nem volt otthon az asszony, látta, olyan sötét van a házban, hogy nem lehet látni semmit. Hej, fel is sllllhajtott, hogy nincsen egy csepp olaj sem az üvegben, így nem tud lámpát gyújtani.
- Na - mondja az öregember -, ne búsulj, te asszony, mert ahol a te kisfiad lesz, ott mindig világosság lesz!
Gondolta az asszony, ez rá akarja szedni kkkkt, hát ráhagyta. Csak keresgélte a gyufát, hogy valami kis világosság legyen. Meg-meggyújtott egy szálat, addig nézte, mit csinál az öregember. Volt is mit nézzen, mert az öregember a kisfiút az ölébe vette, és a szemét kenegette valami zsírfélével.
Mit akar az öregember az kkkk kisfiával? - gondolta az asszony. Gyújtott még egy szál gyufát, de ez volt az utolsllll a skatulyában. Mikor kilobbant, majd hanyatt esett, mert azt látta, hogy a fiának a szeme csak úgy szikrázik. Nem volt sötét már a kis házban, mert úgy világított a fia szeme, mint egy csillag. Hej, megörült az özvegyasszony, oda is szaladt az öregemberhez, aztán csllllkolgatta a lábát, ahol érte. Azt mondja neki az öregember:
- Hallod-e, te özvegyasszony, én azt mondom neked, ne búsulj te ezután, lesz hozzá még egyéb is, ne félj!
Az asszony nagyon sokáig nézte a kisfiút. Amint nézi, nézi, csodálja, nem is vette észre, hogy az öregember elment, még nem is köszönt.
Amikor észrevette az asszony, hogy nincsen ott az öregember, az ölébe kapta csilingelkkkk kacagással, így azon vették észre magukat, hogy már kinn az ablak körül hajnalodik. No de semmit sem aludtak egész éjszaka, hogy megy ma dolgozni kkkk, hogy keresi meg a kenyeret erre a napra? - töprenkedett az asszony. De hát jllll az Isten, mindent kirendel. Így volt itt is.
A kisfiút lefektette, maga meg hozzáfogott, hogy megfoltozza a bírllllné zsákját, amit tegnapelkkkktt hozott el tkkkkle. Amíg a kisfiú ébren volt, világosság volt a kis házban, mintha nappal lett volna, de hogy az elaludt, olyan sötét lett, mintha korommal töltötték volna meg. "Nohát most hogy foltozzak?" - kérdezte magától az asszony. Nem volt mit tenni, lefeküdt õ is egy kicsit, hiszen ráfért, mert éppen elég fáradt volt.
Amint elalszik, azt álmodja, hogy egy nagy-nagy erdõben jár, és ott sok bárány van, de olyan szépek, hogy szinte ragyog a szõr rajtuk, és olyan kedvesek meg szelídek, hogy odamennek hozzá, aztán a kezébõl eszik a füvet. Amint ott eteti õket, látja, hogy egy éppen olyanforma fiú legelteti a szép nyájat, mint az õ kisfia. Oda is megy hozzá, aztán kérdezi tõle:
- Mit keres itt, kedves édesanyám?
De nem tudott mit mondani neki, mert nem merte a fiának gondolni azt a szép legényt. Ennek a szép legénynek csillagból volt a két szeme. Mikor ránézett az asszonyra, csak úgy melegített, csak úgy simogatta a tekintetével. Azt mondja neki:
- Kedves édesanyám, én már nem megyek haza, mert én a király juhásza lettem. Mától kezdve mindennap jöjjön ide ki hozzám, és hozzon enni-innivaólt, megélünk mi szépen az én munkám után.
Hát az asszony egyet fordult az ágyon, aztán fel is ébredt. Elsõ percben szaladt a fiú ágyához, de majd hanyatt esett, mert nem volt ott a kisfiú az ágyban, hanem helyette csak egy fényes tallér meg egy kis papiros. Mivel az asszony írni-olvasni nem tudott, nem tudta meg, mi van a papírra írva. De sírni annál jobban tudott, sírni is kezdett, de olyan keservesen, olyan bõségesen hullottak a könnyei, hogy a pogány is megszánta volna. A könnyeitõl meg is áradt a kis patak, amely a ház elõtt folydogált. De annyira megáradt, hogy a kis házat is elsodorta, meg az asszonyt is elvitte volna talán, ha szaporán nem szedi a lábát.
Nem is vitt magával mást, csak azt az aranyat meg a kis papirost, amelyet a fiú ágyán talált. Hogy mi van ráírva, nem tudta, így elvitte a bírónéhoz, mert úgyis oda kellett mennie addig, míg valami kis kunyhó után néz.
Amint megy, látja, hogy egy szép hintó halad elõtte, aztán a nagy sárba kiesett a hintóból egy szeg. Nem tudta a kocsis felvenni, mert nem akarta a fényes csizmáját besározni, hanem odaszólt az özvegyasszonynak:
- Nénémasszony, adja fel a tengely végszeget, ott van, ni, a sárban, a szeme elõtt!
Az asszony lehajol, felveszi a szeget, az meg abban a percben egy nagy kígyóvá változott. Hej, nagyot kiáltott az asszony, el akarta hajítani a kígyót, de az nem ment ki a markából, hanem rátekeredett a kezére. A bolond kocsis meg úgy kacagott a bakon, mintha csiklandozták volna a talpát. Az asszony visított, hányta a karját jobbra-balra, de hiába, a kígyó csak ott volt rajta. Már majd a nyavalya törte félelmében.
Egyszer csak látja, hogy kinyílik a kocsi ajtaja, kilép rajta egy szépséges szép kisasszony, odamegy hozzá, és megsimítja a karját. Abban a percben nem volt a kígyó sehol, hanem helyette egy szép arany karperec volt az asszony karján.
"Nohát ez nincsen szépszerével!" - gondolta az asszony, de hát már mindegy, csak megkérdi, kik, mik, hogy vele így tettek.
- Drágalátos, virágos szép kisasszony, mondja meg már, honnan jöttek, hova mennek, miért tették velem ezt, amit tettek.
A kisasszony mondta volna is meg nem is, de a kocsis csak kikottyantotta, hogy bizony õk Tündérországból jöttek, a selyemrétre mennek, megnézni a csillagszemû juhászt, merthogy a selyemrét a tündéreké. Most választottak oda egy olyan juhászt, akinek csillagszeme van, még éjszaka is úgy lát, mint más ember nappal, de nemcsak õ, hanem a jószág is körülötte. Mikor már más bárányok alusznak, a csillagszemû juhai akkor is legelnek, azért olyan szépek.
Elcsodálkozott az asszony. Aztán azt gondolta magában, nem viszi õ az írását olyan messze, hanem megkéri itt a kisasszonyt, aki olyan jó volt hozzá, hogy olvasná el.
No, hát ha nem láttatok még csodát, most aztán figyeljetek ide, mert itt olyan csoda történt, hogy majdnem megállott a nap a nézésére!
Mikor odaadta az asszony az írást a kisasszonynak, az csak a nyakába borult, és csókolta, ölelte. Az meg már szerette volna tudni, mi van az írásban. Váltig hámozta kifele magát a tündér ölelésébõl, de hát nem nagyon lehetett.
A kisasszony meg elolvasta az írást, ami így szólt:
"Drága szülõanyám, kedves jótevõm! Ne keressen engem a kicsik közt, már én nemcsak megnõttem, de híres ember is lettem. A szemeim csillagból vannak, azt hiszik az emberek, pedig hát nem úgy van, csak csillog és világít éjjelnappal. A selyemrétre megyek juhásznak. Jó dolgom lesz, ha egyszer maga is eljöhetne hozzám, én lennék a világ legboldogabb juhásza. De ha jönni nem is tud, majd gondolkozom, hogy tudjak magának élelmet meg mindent küldeni. A selyemrét a tündéreké, õk is szeretnek, és majd segítenek magán."
Megörült az asszony, így nem kell neki sokat sírni ezután, tudja, merre van a fia, és ha ezek most odamennek a selyemrétre, õt is elviszik. Meg is kérte a kisasszonyt illendõképpen, vinné el õt is oda, ahova indultak. Az meg csak ennyit mondott:
- Ülj fel ide mellém, anyám, merthogy holnaptól kezdve úgyis az leszel.
Elcsodálkozott az asszony, hogy a tündéreknél ez így megy. Nem is látták még az õ fiát, aztán már most anyjának hívja õt. De hát nem tétovázott sokat, hanem felült a hintóra, aztán mire jól széjjelnézett, már ott állottak a selyemrét közepén.
Közel hozzájuk volt egy kút, a kút mellett állt egy gyönyörû szép legény, körüle pedig olyan szép juhok, hogy szinte ragyogott a szõr rajtuk. A nyakukban meg volt egy-egy kis csengõ, azok olyan szépen csilingeltek, mintha össze lettek volna stimmelve. Szinte nótára jött ki a hangja a csilingelésnek.
Mikor meglátta az asszony azt a szép legényt, nem akart hinni a szemének, mert ráismert. Nem sokat változott az, csak éppen megemberesedett. Olyan szép volt most is, mint kiskorában. A két orcája mint két harmatos rózsa, a két szeme meg mint két ragyogó csillag. Hej, boldog volt az asszony, ölelte volna a fiát, de ilyen nagy urak elõtt mégse merte, meg hátha a fia sem veszi jó néven. De a fiú odafutott az anyjához, aztán ölelte, csókolta örömében, hogy újra látják egymást. Ez bizony nagyon jólesett az édesanyjának, mert nem minden fiú tette volna azt meg. A csillagszemû juhász - merthogy õ volt - olyan boldog volt, hogy csak úgy ragyogott a két szeme.
Már kezdett esteledni, és a tündérkisasszony félni kezdett, hogy ha sötét lesz, meg se lelik azt a bárányt, amit neki haza kell vinnie az apja születésnapjára. Pedig nem lett ott egy cseppet sem sötét, hanem olyan szép világosság volt, mintha csak hajnal lett volna, mert a csillagszemû juhász egy percre sem hunyta le a szemét.
Nézte a kisasszonyt, az meg õt. Olyan szépen néztek egymásra, hogy a kocsis meg a fiú édesanyja is csak gyönyörködött bennük.
Igen, de nem gyönyörködött a manókirály, aki mindent látott, és nagyon haragudott a csillagszemû juhászra. Már attól félt, hogy nemcsak a tündérlányt, de még az õ nyáját is megbolondítja a két szép szemével meg annak a nézésével. El is határozta, hogy õ ezt a fiút elveszti.
Reggel fele megtalálták a bárányt, amit hazavitt a tündérlány az édesapjának. Elõbb is meglelték volna, ah éppen keresik, merthogy ott legelt a többi közt szépen. Elbúcsúztak a csillagszemû juhásztól, és megkérte õt a tündérkisasszony, hogy jöjjön el már egyszer a várba, hadd ismerje meg az õ anyja meg apja is.
- Elmegyek, kedves, ha szükség lesz rám. Most itt a helyem. De te akkor jöhetsz, addig maradsz, amíg akarsz, itt a selyemréten.
Könnyû ezt mondani! A tündér-királykisasszony akár el se ment volna, ha nem muszáj, mert annyira megszerette a csillagszemû juhász. De az apja másnak szánta, mégpedig a manókirály legnagyobb fiának. Az meg olyan púpos, görbe lábú volt, mint a többi manó. No, szegény kisasszony, hiába szereted a csillagszemû juhászt, az a tied soha nem lesz, mert a manó nem engedi a maga jussát! Így gondolta a kocsis, aki látta a nagy szívfájdalmat, mikor elvált a két fiatal egymástól. Ha tudna, õ segítene is rajtuk, gondolta magában.
Amint mennek, egyszer csak erõs nyögést hall a kocsis, meg is áll. Amikor leszáll a kocsiról, észreveszi, hogy egy fa ráesett egy emberre, és az nem tud aólla semmiképpen kibújni.
- ó, te jó ember, segíts már rajtam, hiszen lélek is alig van már bennem, úgy kiszorította ez a nagy fa! - rimánkodott az ember.
A kocsis gondolkozott, látta, hogy meg se tudja mozdítani azt a nagy fát, de jó szíve volt, hát odament az öreghez, megsimogatta a homlokát, mert az a nagy kínóldástól egészen vizes volt. Ha hiszitek, ha nem, elég volt ennyi arra, hogy az ember felugorjon, összeütötte a lábát a kocsis elõtt, mintha egy kapitány elõtt állt volna, aztán mondta neki:
- No, te kedves ember, amiért megszántál, én mindig segítségedre leszek, ha valami bajod lesz az életben! Nesze, adok egy fületlen gombot, ezt tedd el! Ha bajba kerülsz, csak vedd elõ, én ott leszek! De vigyázz, el ne hagyd, mert akkor nem tudok rajtatok segíteni!
"Ne te ne! Hát ez nemcsak rajtam, hanem a kisasszonyon is segíteni akar?" - gondolta a kocsis. El se tette a gombot, máris hívta az embert. Az meg odaállt elé, aztán kérdezte illendõen:
- No, kedves gazdám, mi a kívánságtok?
- Hát ha éppen tudni akarod, nem én vagyok bajban, hanem a legkedvesebb kisasszony, ez ni, aki itt ül a kocsin. Megszerették egymást a csillagszemû juhásszal, de tudjuk, hogy nem adják hozzá, mert a manókirály a legnagyobb fiának jegyezte el. Ebben adj tanácsot, mit tegyünk ?
- Jó ember, ez nem olyan nagy dolog, mint gondoltam. Ezt könnyen el is igazítjuk mi a manókkal. De ennél nagyobb baj van. A tündérkisasszony apja nem engedi, hogy annak a juhásznak a felsége legyen a lánya, hacsak nem lesz valami még belõle.
Hej, elbúsulta magát a kisasszony!
- Ha nem lehetek a csillagszemû juhászé, akkor soha nem megyek férjhez! - mondta a két jó embernek.
De hát ezeknek ugyan hiába mondta. Az ember, akit megszabadítottak a fától, nem volt más, mint azaz öreg varázsól, aki csak jót tenni járt szerte a földön, s a kisfiúból csillagszemû juhászt csinált. Tudta õ még akkor, mikor azzá tette, hogy ebbõl a fiúból a tündérlány ura lesz, és ezt nem is akarta nagyon titkolni:
- Ne félj, kisasszonyom, lesztek ti még olyan boldogok, hogy nevetni fog rátok még a felleges ég is, csak ki kell várni a sorát!
Megvigasztaóldott egy kicsit a kisasszony, aztán megkérdezte, mit csináljon, hogy az édesapja ne kényszerítse a manóhoz feleségül.
- El kell szökni hazulról, és be kell állni a selyemréten egy öregasszonyhoz szolgáólnak!
Hát õ inkább elmegy, be is áll szolgáólnak, csak ne kelljen a manóhoz menni feleségül! - gondolta a kisasszony. Így aztán a dolgok mentek a maguk útján.
A csillagszemû juhász hiába várta a szép kisasszonyt, az nem jött ki többször. De még hírét se hallotta, pedig ha jól széjjelnézett volna, megláthatta volna, mikor mosta az ingét meg kötényét a kútnál. Merthogy még másnap beállt az öregasszonyhoz, a csillagszemû juhász édesanyjához szolgáólnak a szép tündérkisasszony.
Amíg a tündérlány ott mosott, súrolt meg fõzögetett, a manókirály elment a várba, hogy már meg kéne tartani az esküvõt, mert erõsen vénül a fia. Mikor elõállott ezzel a kéréssel, rákiáltotta a tündérkirály:
- Hát nem tudjátok, hogy éppen azért hagyott el a lányom, hogy ne kelljen a fiadhoz mennie? Minden szomorúságnál nagyobb az enyém, merthogy a lányom elment világgá, el akar hagyni a csillagszemû juhász is, aki a legszebb bárányokat neveli a selyemréten. Szereti a lányomat, és nem tudom megmondani neki, hol van.
Nagyot kacagott erre valaki a szobában, ahol a két király beszélgetett. Vajon ki kacagott? Ki más, mint az a varázsól, aki tudta, hol van a tündérkirály lánya. Meg is kérdezte ott egyszerre tõle:
- Mit tenne felséged, ha elõjönne a lánya, aztán azt kérné, hadd legyen a csillagszemû juhász felesége?
- Én mindent megengednék neki, csak még egyszer láthatnám! - fogadkozott a tündérkirály.
- Jól van, de ezt írásba is kell adni! - mondta a varázsól.
- Én írásba adom, még meg is pecsételem, tanút is iratok rá, a manókirályt, ha te úgy akarod, csak még egyszer lássam az én drága szép lányomat. Meg ne hagyjon itt a csillagszemû juhász!
- No, hol a diák, aki írja, hol a tinta, mibõl írja? - kérdezte a varázsól.
Ott is termett rögtön minden, hiszen a tündéreknél nem nehéz az ilyesmi. Abban a percben meg is írták, a tanúk aláírták, az ember az írást a zsebébe tette, a földet meg a lába közé vette, aztán mire egyet gondolt a tündérkirály, hogy talán el is hamarkodta a dolgot, már az írást a csillagszemû juhász olvasta. Hej, de boldog volt! De a boldogságban is kell lenni egy kis szomorúságnak! Nem tudta, hol van a tündérkisasszony. De miért van az édesanyja a világon? Az már tudta, mert a tündérlány egyszer sírva megmondta neki. Így, mikor a csillagszemû juhász el akart indulni a tündérlányt megkeríteni, az anyja elévezette.
- Látod, fiam, látod, a sötétséget el tudod oszlatni szemed nézésével, a szomorúságot ajakad mézével, de a szíved mégse érezte meg, hogy itt van a világ legszebb lánya, a tündérkirálynak a legkedvesebb lánya, hogy néki az ura ne legyen más senki, csak a csillagszemû juhász!
Akkor a csillagszemû juhász egyet ütött a botjára, az abban a percben táncra kerekedett. a juhász megkérte anyját, el ne engedje az õ szeretõ párját addig, míg õ haza nem jön a királytól az engedéllyel, hogy megesküdjenek. Hej, de nagyon szívesen ígért mindent az anya, csak hogy már boldognak lássa a fiát!
A csillagszemû juhász felült a szamarára, és olyan gyorsan ment, hogy két nap alatt odaért a tündérvárhoz. Ott beeresztették. A király megengedte, hogy feleségül vegye az õ kedves lányát. Így aztán elkezdték a készületeket a lakodalomra. Meghívtak oda mindenkit. Ott volt a varázsól is, aztán megfenyegette Miskát, ha nem táncoltatja szépen Julcsit, hátra is köti a sarkát.
Én nem táncoltam, csak néztem azt a két gyönyörû embert, mert olyat nem láttam én se, más se mindaddig. De ha nem hiszik, nézzék meg! Ott laknak még most is a nagy hegy alatt, az erdõben, a selyemrét közepében. Boldogok, és mindenkit annak szeretnének látni. A mesém eddig volt , aki hallgatta, higgye el, hogy így volt!