Az aranyszõrû bárány pásztora

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás-tengeren túl egy jó bolhaugrással, volt egy ország, amelyiknek a királya nagyon szerette a jószágot. Mindenféle szép állatot tartott, de különösen a bárányokat kedvelte. Ennek a királynak volt három lánya. Hát bizony ez egy kicsit el is keserítette a királyt, merthogy a lányféle nemigen szereti az állatokat. Csak az egy kicsit el is keserítette a királyt, merthogy a lányféle nemigen szereti az állatokat. Csak az vigasztalta, hogy legkisebb lánya nagyon vonzódott a bárányokhoz. Az anyja haragudott váltig érte, de hiába, ha tehette, mindig ott volt a bárányok között.
Mikor már a kisasszonyok nagyobbacskák voltak, meghalt az édesanyjuk. Így szegény királynak, ha akarta, ha nem, meg kellett házasodnia másodszor is. De úgy beleválasztott, hogy a második felesége se élt sokáig. Mielõtt meghalt, a legkisebb lányt megátkozta, hogy amiért mindig csak a bárányok között élt, változzon maga is báránnyá! De hogy meg lehessen különböztetni a többitõl, hát legyen arany a szõre. Így lett a királynak egy szép aranyszõrû báránya is.
Elõbb benn tartották a szobában, de késõbb csak ráunt a két nagyobb, aztán ki kellett mennie a mezõre. Olyan kedves, játékos kis bárány volt, hogy minden pásztor az ölében hordozta haza. Örült neki a király is, hogy így szeretik a juhászok a kis bárányt. Persze a pásztorok nem tudták, hogy az nem más, mint a legkisebb lánya.
De egyszer baj esett. Az egyik pásztor majdnem egészen lenyírta az aranyszõrû bárány gyapját. El is adta jó pénzen, és meggazdagodott belõle. Így a kis bárány majd egy évig csúnya, közönséges bárány volt, csak az egyik oldalán volt egy tenyérnyi aranyszõr. Azt meg mindig marta a többi bárány. Hát nagyon rossz dolga lett a kicsi királykisasszonynak.
A király látta ezt, el is szomorodott. Elkergetett már vagy húsz pásztort, mert egyik sem bánt szépen a kis báránnyal. Már nem is jelentkezett új pásztor. Hiába ígértek nekik bármit, se így, se úgy nem került pásztor.
Így aztán a király kihirdette, hogy aki jól fogja a nyáját õrizni, annak nagy jutalmad ad. Ha megbecsüli magát, még egyik lányát is szívesen odaadja feleségül, utána király is lehet. Bizony nem sokan jelentkeztek még így sem. Csak egy szép, komoly legény jelentkezett, akinek egyetlen vagyona a karikás ostora meg a szépen szóól furulyája volt, no meg egy rossz szûr a hátán.
Mikor beállít a királyhoz, hogy õ pásztornak jelentkezik, rákiált a király:
- Hogy mersz elém kerülni, te ilyen-olyan! Hát ilyen emberre bízzam a legkedvesebb nyájamat? Nem merte mondani, hogy a legkedvesebb lányomat, mert attól félt, ez is olyan ember, mint
az, amelyik megnyírta már egyszer az aranyszõrû kis bárányt. A fiú csak nézett szomorúan, és azt mondta:
- Felséges királyom, az életem is a te kezedbe adom. Ha nem leszel megelégedve velem, akkor üttesd le a fejem!
Hát, bizony ez nagy szó. Ha nem úgy viseli magát, ahogy kell, ott a bakó, aztán egykettõre fej nélkül marad a legény.
Fel is tarisznyálták a konyhában, õ meg elõvette a furulyáját, aztán az akol elõtt elkezdett furulyázni. No, volt is mit nézni! Egyenként jöttek a bárányok a pásztorhoz, de még az öreg anyabirkákat is megszelídítette. Hát még mikor meglátta a kis aranyfoltos bárányt, ó, be megörült! Fel is vette az ölébe, és úgy vitte egészen a legelõig. Ott letette, aztán egész nap nem tágított mellõle. Ha furulyázott, az olyan szépen táncolt, mintha kisasszony lett volna valamikor. Mi tudjuk, hogy az is volt, de a pásztor ezt nem tudta.
Így erõsen csodálkozott, hogy olyan ügyes az a kis bárány. Este hazafelé menet is felvette a kis bárányt az ölébe. Nem is volt panasz, mert a bárányok is, az öreg birkák is nagyon szerették a pásztort. Így telt az idõ, mindenki látta, hogy meg van elégedve vele a király.
El is kezdtek rá áskáóldni, hogy kinn a mezõn üti-veri a jószágot. A király elhatározta, hogy meglesi a pásztort. De mikor kiment, aztán végignézett egy délig vaól idõt, bizony örömkönnyekre fakadt. Otthon elmondta, õ még olyat nem látott, hogy tud ez a juhász bánni a jószággal! Hogy táncol a kis aranyszõrû bárány! Mennyi sajttal meg gyapjúval van ott több az idén, mint tavaly! Aztán a pásztor azt kéri, ne vágják le a kis aranyszõrûnek a gyapját, mert hátha jövõre nem nõ olyan szép. Hát ez nem is lehet gonosz ember! Meglett hát a juhász becsülete. De mivel akkor egy esztendõ három napból állt, kitelt az idõ. Illendõ volt megkérdezni, mit kíván bérbe. Az meg azt mondta:
- Felséges királyom, ha meg nem bántom, mégy egy évet szívesen szolgálok, ha a kis aranyszõrû bárányt nekem adja fizetésbe.
- De hiszen azért tartottan pásztort, hogy éppen azt õrizze meg! Hát nem tudod, hogy azaz én legkedvesebb lányom? Csak a mostohája elátkozta, azért lett bárány belõle, mert õ is nagyon szerette a bárányokat.
- jól van, szolgálom én felségedet ingyen is, míg élek, de én attól a kis báránytól soha el nem szakadok - mondta a pásztor.
- Hát ez derék dolog, majd meglátjuk, fiam.
Már akkor fiának nevezte a király. A juhász meg még jobban vigyázott a kis aranyszõrûre. Úgy járt utána, mintha csak királykisasszony lett volna.
Ez szemet szúrt a két nagyobb lánynak. Meg is fogadják, hogy õk elveszejtik vagy a pásztort, vagy az aranyszõrû bárányt.
Egy nap kiment a két kisasszony a rétre, ahol a pásztor a nyájat õrizte. Elkezdtek incselkedni a pásztorral meg a kis aranyszõrû báránykával. De a pásztor nem hagyta magát. Estére azt kérte az egyik kisasszony, segítse õt haza, mert nagyon fáj a lába. Ha nem segít, beárulja a királynak.
- Segítek én a kisasszony, csak ne árulkodjon, mert az a legcsúnyább bûn a világon.
- Tudod is, te golyhó, mi a bûn meg a világ? Hiszen azt se tudod, mi volt az a bárány, mielõtt aranyszõrû lett!
Erre kíváncsiságot tettetett a legény, meg is kérdezte:
- Mi volt?
- Hát az egy vén boszorkány volt, aztán apám addig ütötte, míg aranyszõrû bárány lett belõle. Nem is érdemli azt, hogy a kezeden hordozd.
A pásztor nem hitte el neki a beszédet, mert tudta, hogy a király nem hazudik. Hiszen még a szeme is könnyes volt, mikor elmondta, hogy ki-mi a kis aranyszõrû bárány. De úgy tett, mintha elhitte volna. A kis bárányt nem vette fel a kisasszonyok elõtt, csak ha azok elfordultak valamiért. Akkor szépen felkötötte a kötõjébe, amibe alulra tett egy kis marék szénát, aztán úgy vitte. A kisasszony annyira rátámaszkodott, hogy majdnem azt is vinni kellett. De hát jó erõs volt a pásztor, bírta. Így mentek haza.
Mikor bementek a királyhoz a kisasszonyok, elmondták:
- Látja, apám, csak egy kicsit kell beszélni a pásztorral, már nem törõdik a kis aranyszõrû báránnyal. Most is otthagyta a mezõn, mert én úgy tettem, mintha fájna a lábam. Engem segített hazáig, az meg ott maradt. Lehet, hogy széjjel is tépték már a farkasok azóta.
Hej, de mérges lett a király! Hívatta azonnal a bakót, hogy vágja le a pásztor fejét. Parancs az parancs. Megy a bakó a karámhoz, hát majd hanyatt esett, mert az aranyszõrû bárány ott táncolt a furulyaszóra az akol közepén. A pásztor meg olyan szépen furulyázott, hogy talán az angyalok is táncra perdültek volna, ha ezt hallják.
Így visszament a bakó, hívta a királyt. Jött is az nagy örömmel. Mikor meglátta a kis aranyszõrû bárányt, egyszerre csókolta a pásztorral. Nem is bántotta a pásztort.
De a két kisasszony nem nyugodott meg. Megint kimentek a rétre. Most vittek egy üveg álomporos pálinkát is a juhásznak, hogy hátha így jobban boldogulnak vele. De ez a praktika sem sikerült, éppen úgy felsültek, mint elõzõ nap. Amikor a pásztort itatni akarták, a kis aranyszõrû bárány mindig kilökte a kezébõl az üveget. Volt a legénynek egy szép pulikutyája, az meg felnyalta. Na, szegény el is aludt tõle úgy, hogy hazafelé magának kellett a pásztornak terelni az elbitangolt birkákat. Hozzá meg cipelhette a két kisasszonyt, vagy akarom mondani, a három kisasszonyt. Mert éppen úgy vitte a kis aranyszõrût ma is haza, mint tegnap.
De ma még erõsebben beárulták a pásztort a kisasszonyok. Elmondták, hogy iszik, nem törõdik semmivel. Olyan a rét, mintha vakondok vára lenne. Soha egy ürgét nem önt ki. Ha az apjuk ezt tovább tartja, az egész országnak kára lesz belõle.
A király nem tudott mit tenni, újra elõhívatta a bakót, menjen ki a rétre másnap, nézze meg, hogy mi van ott kint. Ki is ment a bakó, de hát még olyan szép sima, zöld mezõt nem látott. Nem volt ott még csak egy bucka se. A birkák meg olyan szépek voltak, mintha mindet kefélték volna mindennap. Így ekkor se árthattak a pásztornak.
A kisasszonyok erre megkérték az édesapjukat, adja férjhez õket. õk már elég nagyok, hogy meg tudják választani, kihez is menjenek. Csak tartson egy bált az apjuk, aztán oda engedjenek be minden fiatalembert. Majd õk választanak.
,,jól van - gondolta a király -, igazuk is van. Hadd mulassanak egy kicsit!"
Megtudta ezt a pásztor is. El is mondta a kis aranyszõrûnek a réten. Na, összedugták a fejüket, aztán elhatározták, hogy a pásztor is elmegy a bálba.
Mikor eljött az ideje a bálnak, kérdezi a király a pásztort:
- Hát te, fiam, nem mégy el?
- Nem megyek, mert nincsen bálba vaól ruhám.
- Az ne legyen néked gond, fiam. Itt a ruhás sifonom, aztán azt vedd fel, amelyik éppen jól áll a szemedhez. Azt akarom, hogy te légy a legcsinosabb a bálon!
- No, ha ilyen jó hozzám az én gazdám, akkor elmegyek, de én nem hiszem, hogy észrevesz valaki azok közt a nagy urak közt.
Fel is öltözött szép vitézi ruhába. Úgy festett, mint egy mesebeli hercegnek a fia. Így ment el a bálba. De hogy el ne felejtsem, mielõtt elindult, kiment az akolba, és a kis aranyszõrû bárány elõtt kétszer is megfordult. Az meg, mintha csak ember lett volna, úgy örült neki, hogy olyan szép az õ pásztora. A ásztor megsajnálta, hogy a kis bárány maga marad éjszakára.
A király hintóban vitette a bálba, éppen úgy, mintha hercegfi lett volna. Ott meg minden szem megakadt rajta. A két királykisasszony egyenesen falta a szemével a szép legényt. Így a bál jól sikerült. De a két kisasszony nem tudta, ki volt az a szép vitéz ezért szomorúak voltak. Nem is látta õket senki kacagni, míg az apjuk meg nem ígérte, hogy adat még egy bált.
A pásztor újra csak a király ruhájában ment. De most a kis bárányt megsimogatta, és két szép aranyszõr rajta maradt a ruháján. Mikor aztán táncolni vitte az egyik kisasszonyt, az észrevehette, mert rögtön elkezdett beszélni az õ szép kis aranyszõrû bárányáról. A pásztor meg oda se hallgatott, csak azt mondta, hogy õ nem hiszi, mert a bárány az mind fehér vagy fekete szõrû.
- Na, ha nem hiszed, akkor gyere el hozzánk, és nézd meg magad!
A vitéz meg is ígérte. A kisasszony meg elmondta a testvérének, hogy eljön hozzájuk az a szép vitáz valamelyik nap. Azt meg ette a mérge, hogy nem õ hívta meg. De ha már így van, így van. Egy embernek úgyse lehet két felesége. Majd sorsot húznak, melyiket vegye el feleségül. Elfelejtették, hogy az aranyszõrû bárány mindennap lány lehet, ahogy báránnyá lett, ha valami csoda történik.
A vitéz meg, akarom mondani a pásztor, el is ment a királyi kastélyba, de úgy, hogy megint tett a ruhájára vagy két aranyszõrt a kis bárányról. Mikor beengedik, kérdezik tõle az ajtónáóllk, hogy melyik kisasszonyhoz menne. A kisebbhez vagy a nagyobbhoz? õ meg rávágta:
- A legkisebbhez szeretnék menni, de ha az még nincsen itthon, akkor megyek a nagyhoz.
Hát bevezették. Ott aztán mind a két kisasszony jelen volt, mert kihallgatták, hogy mit mondott a vitéz. Mikor meglátták, csak úgy ugrált a szívük, mint a Marcié, mikor Julist látja a kútnál. De hiába ugrált, az nem melegedett hozzájuk egy cseppet sem. Megkérdezték tõle:
- Miért nem akar megházasodni?
Azt felelte a legény:
- Én akarok, de még a jövendõbelim kint játszik a réten.
,,No hiszen, miféle lány lehet az, amelyik a réten játszadozik?" - gondolta a két kisasszony.
Pedig igaza volt a pásztornak, mert még kint játszott a kis bárány. De nem sokáig.
Egy este, mikor ment hazafele, nem vitte az ölében a kis bárányt a pásztor, mert egy beteg bárányt kellett vinnie. A kis aranyszõrû mellette szökdécselt. Hát mikor a hídra értek, megbotlott, aztán elesett. A híd keskeny volt, így a vízbe esett volna, ha a pásztor azonnal meg nem kapja. De így kiesett a kezébõl a beteg bárány. Sírva fakadt a pásztor, mert nagyon sajnálta a beteg bárányt, de nem tudott mit tenni.
Ekkor megtörtént a csoda. a jó szívét megjutalmazta az Isten, mert abban a percben kisasszony lett az aranyszõrû bárány. De olyan szép kisasszony, hogy a két nagyobb elbújhatott mellette.
A pásztor kézen fogva vezette haza a kisasszonyt, aztán elmondta a királynak, hogy nincsen már aranyszõrû kis bárány, de itt ez a kisasszony, akit õ annyira szeret, hogy az életét is odaadja érte, ha kell. Engedje meg a király, hogy õ azt feleségül vegye!
Hej, örült a király, mert ilyen derék embert úgyse kapott volna másikat! Hozzá is adta a kislányát, aki tudta, hogy testvérei nem szeretik, de nem haragudott érte rájuk. Nagy lakodalmat tartottak, az aranyszõrû bárány pásztora lett a legboldogabb ember meg a legjobb király is. Még talán ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék