Pattibaba új barátai
Zalapács egy kopott padon üldögélt, és a park színeit bámulta. Olyan
volt a táj, mint életük első báljára készülő kislányok izgatott csapata.
Elköltöző társaikat búcsúztató madarak éneke szólt a lombokon, és
a levelek az elmúló nyár emlékének integettek.
Merengése közepette Zalapács egy kislányra lett figyelmes, aki néhány
lépéssel odébb álldogált. Félrehajtott fejéről két hosszú, vörös copf
lógott alá, pisze kis orrát rikító szeplők övezték. Apró kék szemével
Zalapácsot fürkészte.
- Te most szomorú vagy? - kérdezte a csöpp leány.
Zalapács meglepődött. - Szomorú? Miért lennék szomorú?
- Mert olyan egyedül vagy. Biztosan nincsenek barátaid. - mondta a
kislány.
- Miből gondolod, hogy nincsenek barátaim?
- Mert ha lennének, akkor nem üldögélnél ilyen szomorúan itt a padon,
hanem velük lennél - magyarázta a kislány és kicsit közelebb lépett
Zalapácshoz.
Zalapács elmosolyodott. - Én mindig valamelyik barátommal vagyok -
mondta és az ölébe emelte a kislányt.
- Nem is igaz, hogy mindig a barátaiddal vagy - szögezte le határozottan
Pattibaba.
- Miért nem?
- Mert itt nincs is senki rajtunk kívül.
- De bizony van - mondta Zalapács sejtelmesen. - Az egyik barátom
most is itt lebzsel... Mert több barátom is van ám! Akarod, hogy meséljek
róluk?
- Igen... De csak mese lesz ugye? Nem is igazi barátaid!
- Dehogy mese - csóválta meg a fejét Zalapács. - Nekem igazi barátaim
vannak. Gyakran meg is látogatnak. Nem kérdezik jöhetnek-e, szívesen
látom-e őket, egyszer csak hipp-hopp itt vannak. Nem is bánom, jöjjenek
csak. Legalább nem telik olyan magányosan a napom. De sohasem együtt
jönnek ám, dehogy. Szépen, sorban egymás után, egyszerre mindig csak
egy.
Nem is maradnak sokáig, csak amíg a következő meg nem érkezik. Jól
is néznénk ki, ha egyszerre lennének nálam egy hétig. Vagy egy hónapig.
Kis szobámban alig férnénk, csak lökdösnénk egymást a könyökünkkel.
Meg piszkálódnánk veszekedve, hogy menj már odébb, ne lógj a tányéromba.
De ilyesmiről szó sincs, mert egy idő után illedelmesen elköszön mind.
Vagy nem köszön el. De az biztos, hogy egyszer csak se híre, se hamva.
Jó vendég az ilyen, nem kell se marasztalni, se kiebrudalni, hogy
menj már el végre, nem látod, mennyire útban vagy?
Elsőnek mindig a Tavasz keres fel. Könnyű léptű, halk beszédű, szelíd
lelkű tündérlány. Néha szinte észre sem veszem, hogy megérkezett,
olyan szerény, csöndeske. Pedig napsugárral dalolva jön, és kibomló
szirmokat szór a világra. Érintésére madárének születik. De kedvesen
kell ám szólni hozzá, nem csak úgy durván, lelketlenül, oda se figyelve.
Akkor hipp-hopp megsértődik, s félrevonulva sírdogál. Olyankor aztán
nem lehet mit tenni, várni kell míg megbékél. Hamvas orcája szégyenlősen
pironkodik ha ujjongva üdvözlöm, s ha mennie kell, meghatottan könnyezve
búcsúzkodik.
A Nyár vidám, léha fiú. Szőke üstökét búzamezők selymes kalászaival
fésüli, orcáját frissen buzgó patakok szilaj kékjében fürdeti. Bohó,
megbízhatatlan, csapodár, s ha mulatni kezd, hát oda a nyugalom. Mint
a démon. Fergetegen dalol, táncol, s úgy kirúg a hámból néha, hogy
alig tudom megfékezni.
Legközelebb az Őszt látom vendégül. Álmosan, szemét dörgölve, kedvetlenül
érkezik. Mi az, hogy már megint itt vagyok, kérdezi, és csak durcásan
morgolódik. Máskor meg kicsattan a vidámságtól. Soha nem lehet tudni.
Ha búval bélelt, jobb nem szólni hozzá, ha meg jó kedve van, hát együtt
rúgjuk ki a ház oldalát. Olykor komoly, megfontolt, s nem lehet viccelődni
vele. Máskor szép, színes álmokat álmodik, és csodálatos meséket mesél.
De aztán odahagy mindent, az álmokat, a színeket, a meséket, s messzi
távolba merengő szemekkel, rőt köntösébe burkolózva távozik.
A Tél egy lusta, kényelmes alak. Csak ül vagy fekszik egy helytében,
tohonyán. Ne adj Isten, hogy kimozdítsam, szóra bírjam, társalogjak
vele. Szigorú tekintettel bírál mindent, s távolságtartó, méltóságteljes
képpel mered maga elé, komoran. Néha mégis játékos kedvét leli, s
olyankor vidáman táncolva szórja fehéren szikrázó gyöngyeit a földre.
Ők az én barátaim. És néha, ha nagy ritkán összetalálkoznak, festenek
egy csodás képet. No nem sokat vacakolnak, mindegyik csak egy-két
csíkot mázol az égre. A Tavasz a nyíló virágok pompás vörösét és a
fák lombjának harsány zöldjét, a Nyár a búzatáblák sárga aranyát és
a patakokban mártózó ég kékjét, az Ősz búcsúpalástjának ibolya csíkjait,
a Tél a búskomorság fekete gyászát. S amikor befejezték művüket, az
égen ott tündöklik a legszebb festmény, amit valaha is láttam: a szivárvány.
Zalapács elhallgatott. Pattibaba mozdulatlanul ült az ölében, áhítattal
teli, tágra nyíló kék szemekkel.
- Szeretem őket, a barátom mind - folytatta Zalapács. - Ha elmennek,
hiányukat érzem, hiszen életem egy kis darabját viszik magukkal. Igaz,
mindegyik itt is hagy valamit. Egy képet, egy hangulatot, a tegnap
emlékét. Így aztán nem is bánkódom, búslakodom egyik után sem, különben
is ott kopogtat már rögtön a következő. Vagy nem kopogtat. Egyszerűen
csak arra ébredek, hogy nicsak, már itt is van, ágyamba bújt, kenyeremet
falja. Ilyenkor öröm tölt el, hogy ma sem vagyok egyedül.
- És most az Ősz van itt, ugye? - kérdezte Pattibaba.
Zalapács bólintott.
- És nálad lakik?
- Igen. Meg nálad is... vagy bárkinél, akit a barátjává fogad. Nem
kér mást, csak hogy szeressék... És ha szereted, akkor neked is a
barátod lesz.
Pattibaba elgondolkodott. - És barátom lehet a Tavasz, meg a Nyár
és a Tél is?
- Persze. Ha szereted őket.
- Én szeretem őket! - mondta határozottan Pattibaba. - Igaz, mindegyiket
másért.
- Ez így is van rendjén. Hiszen a barátaink sosem egyformák. Mindegyiket
önmagáért szeretjük. - Zalapács elmosolyodott. - No, még mindig úgy
gondolod, hogy szomorkodnom kell, mert nincsenek barátaim?
- Nem - mondta Pattibaba. Kicsit elgondolkodott, majd hozzátette.
- És most már nekem is van négy új barátom! - Hirtelen lepattant Zalapács
öléből és futkározni kezdett a pad körül. - Van négy barátom! Van
négy barátom! - kántálta, és hosszú copfja csak úgy repkedett körülötte.
Zalapács mosolyogva nézte a csöpp leányt, és arra gondolt, hogy olyan,
mintha a négy évszakot látná együtt. A Tavaszt szelíd lelkével, a
Nyarat bohóságával, az Őszt színes meséivel, a Telet komolyságával.
Pattibaba futkározott egy kicsit még, majd kifulladva megállt Zalapács
előtt.
- Odanézz! - mutatott lelkesen az égre. - Szivárvány!
