Ha elfogynak a mesék
- Vége mindennek - suttogta orra elé Fanyűvő -, lejár az idő...
A három mimeőr a mezőn üldögélt, s úgy kókadoztak a kis házikó előtt,
mint három fonnyadt petrezselyem.
- Mi lesz veled, Mesélnek! - sóhajtott könnyes szemmel Vasgyúró is.
- Oda lesz minden...
- Ne búslakodjatok - vigasztalta őket Jankó -, még van egy nap hátra.
Eljön hozzánk, meglátjátok... Érzem...
---------------------------------
Katinka megbabonázva torpant meg a piszkos kirakat előtt. Az üvegen
túl, a poros padlón egy ember nagyságú, régi óra állt. Öreg, fénytelen
faburkolat rejtette testét. Megkopott szépsége ellenére szíven ragadta
Katinkát, aki úgy érezte, mintha az óra csak őt hívogatná.
Katinka óvatosan lenyomta az apró üzlet rézkilincsét, mely fölött
töredezett tábla hirdette: "Gerő néne régiségboltja". Ahogy
belépett, egy szelíd arcú, pöttöm anyókával találta szembe magát.
Ismerem valahonnan - futott át Katinka agyán a gondolat, de ahogy
jött, úgy illant el a felismerés, egy röpke pillanat alatt.
- Szervusz, Katinka - köszöntötte Gerő néne -, látom, az órában gyönyörködsz.
- Igen - felelte Katinka -, igazán szép. És roppant különleges is...
- lehalkította hangját, mint aki egy nagy titkot árul el éppen, s
közelebb hajolt az öregasszonyhoz. - Ugyanis ebben az órában sok kis
minók rejtőzik.
- Ne mondd - hitetlenkedett Gerő néne -, és miféle szerzemények azok
a minókok?
- Csudálatos lények - tódította Katinka. - Szőrös kis gombócok, akik
föld alatti járataikban élnek, s csak éjfél után merészkednek elő.
Nesztelenül suhannak pici szárnyaikon az éjszakában, miközben ide-oda
potyogtatják a rájuk tapadt göröngyöket. Csak innen lehet tudni, hogy
köztünk vannak, mert egyébként láthatatlanok.
- És mit keresnek az órában? - tudakolta az öregasszony, jót derülve
a kislány fantáziáján.
- Az a hazájuk - suttogta sejtelmesen Katinka. - Az óra belsejében
ugyanis egy másik világ rejtőzik...
- Hát, akkor csak nézegesd azt a rejtelmes, másik világot - mondta
hirtelen elkomorodva Gerő néne, majd megfordult, és eltűnt az üzlet
hátuljában egy függöny mögött.
Katinka odalépett az órához, és egy kis ideig csak álldogált előtte.
Megsimogatta az évszázadok alatt lassan lepergett lakkal fényesített
faborítást, megcsodálta a gyönyörű réz mutatókat. Majd hirtelen jött
elhatározással kitárta ajtaját, és belépett.
Odabent csönd volt és sötétség, csak a beszűrődő fény oldotta az órában
megbúvó, rejtelmes félhomályt. Katinka vett egy mély lélegzetet, és
óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
Az óra belseje ekkor váratlanul kitágult. Falai lassan, majd egyre
gyorsabban távolodni kezdtek egymástól, aztán egyszer csak eltűntek
a semmiben. Hirtelen olyan erős fény támadt, hogy Katinka önkéntelenül
is eltakarta szemét.
Mikor leeresztette karját, egy erdő széli tisztáson találta magát,
s bár nem mondta senki, pontosan tudta, hová érkezett. Rögtön megismerte
azt a két alakot is, akik néhány lépéssel odébb békésen beszélgettek.
A mindig komoly, megbízható Talabér és Kelemon, Mesélnek híres-neves
költője állt vele szemben, szeretett meséinek két kedves szereplője.
- Szervusz Katinka - üdvözölte rögtön Talabér, mintha a világ legtermészetesebb
dolga lett volna, hogy a kislány csak úgy közéjük csöppent.
- Virágfelhő zápora éltessen! - köszöntötte Kelemon is, majd hozzátette.
- Ámhacsak képzelt virágaim magánságos átnyújtásával meg nem sértelek.
- De jó, hogy éppen jöttél - hallatszott egy kicsit távolabbról -,
legalább részese lehetsz nagyszerű terveimnek!
A hang felé fordulva Katinka örömmel fedezte fel Sebesztert, a szeretnivaló,
gömböc világjavítót, aki nagy igyekezettel loholt feléjük.
- Tátva marad a szátok, ha elárulom, mire készülök! - itt Sebeszter
egy kis szünetet tartott, hogy kifújja magát. - Mert elhatároztam,
hogy fát készítek vasból! - és diadalmasan körülnézett, várva bejelentésének
kitörő hatását.
- Fát vasból? - csodálkozott Katinka. - Ezt nem egészen értem. Tudom,
régebben sokat foglalkoztak azzal az emberek, hogy aranyat csináljanak
mindenféle anyagból...
- Összejöttek a célból, hogy arany legyen az acélból! - szavalta Kelemon,
a költő.
- Ők voltak az alkimisták - magyarázta Talabér. - De fát készíteni
vasból - ilyen csak a mi Sebeszter barátunknak juthat eszébe!
- Már megint nem akartok megérteni semmit! - gurult dühbe Sebeszter.
- Hát nem értitek, hogy élő fát akarok teremteni? Igazi élő fát, ami
levegőt ad, és szépséget hoz az életünkbe? Mert bárhová lépsz, csak
azt látod, hogy minden vasból van. Oszlopok, táblák, ajtók, lámpák,
sínek és az a sok ronda gép, ami körülvesz minket. Hát nem lenne sokkal
szebb, ha a lomok helyett lélegző, élő erdőt varázsolnék?
- Igazad van - bólintott Katinka. - Milyen jó lenne, ha következő
látogatásomkor már láthatnám munkád eredményét! A sok-sok gyönyörű
fát!
- Ha lesz rá idő... - mormogta az orra alatt Kelemon.
Kis csönd támadt a költő halk megjegyzésére.
- Idő? - kérdezett vissza értetlenül Katinka. - Én biztosan szakítok
rá időt, ha... ha ti is örömmel láttok.
- Hát persze, hogy örömmel látunk! - karolt bele Talabér. - Gyere
máskor is, ha tetszik neked a világunk!
Katinka körülnézett. Előtte az erdő terült el fenségesen, mögötte
a távolban hóborította, büszke hegycsúcsok ágaskodtak. Eszébe villantak
a sorok: ”Meseország, világos - Hóországgal határos.”
- Hát persze - suttogta áhítattal. - Hát persze, hogy eljövök! Meseország
most már az enyém is.
- Ha lesz rá idő... - dörmögte Kelemon ismét.
- A tiéd is - mondta lelkesen Talabér, mintha meg sem hallotta volna
Kelemon szavait. - Gyere vissza hozzánk, amikor csak tudsz!
Katinka csendesen, vigyázva csukta be maga mögött az óra ajtaját,
mint aki attól fél, hogy végleg elszáll a varázslat.
- Visszajövök - ismételte magában. - Visszajövök közétek!
- Ha lesz rá idő! - szólalt meg mögötte váratlanul Gerő néne hangja.
Katinka hirtelen mérges lett.
- Miért mondja mindenki azt, hogy ha lesz rá idő? Mire kell az idő?
- Mert elfogytak a mesék... - suttogta az öregasszony alig hallhatóan.
- Holnapra vége lesz Meseországnak.
Katinka egy darabig szótlanul bámult Gerő nénére, mire lassan felfogta,
hogy mit is jelentenek a szavai. Hirtelen úgy érezte, hogy tagjaiból
elszáll az erő. Lerogyott egy székre az óra mellé. - Meseországnak
vége... - motyogta -, de miért?
- Meseország olyan, mint a tenger. - magyarázta Gerő néne. - A tengert
folyók táplálják, a folyót a patakok, a patakoknak pedig a forrás
adja az éltető cseppeket. Ha elapad a forrás, nincs ami táplálja többé
a tengert. A tenger hatalmas, ezért csak sokára szárad ki, de végül
nem kerülheti el a sorsát. És most ez vár Meseországra is.
- De miért? - ismételte Katinka makacsul.
- Mert Meseországot a mesék éltetik, minden mese az éltető víz egy
cseppje. De már elfogytak a mesék... és a tenger kiszárad.
- De hát ez nem igaz! - ugrott fel kétségbe esetten Katinka -, számtalan
mese van: a Hófehérke, a Berzsián és Dideki, a Süsü, a Mirr Murr,
a Pamuhihőke és Sámsemék, a...
- Ezek régi mesék mind - legyintett lemondóan Gerő néne -, és ma már
nem születnek új mesék. Csak videón és filmen láthatod őket, mert
csak az érdekli a gyerekeket. Az igazi Meseország azonban nem a filmvásznon
él, hanem itt bent - bökött az anyóka Katinka homlokára -, a fantáziádban...
És ahhoz, hogy tovább éljen, minden évben új mesének kell születnie.
Ma éjfélkor pedig lejár az év... és Meseország meghal. A könyvek lapjairól
eltűnnek a betűk, s nem marad más, csak az üres oldalak... Az öreg
óra pedig megáll...
- De te még talán megmenthetnéd Meseországot - nézett bizakodva Katinkára
Gerő néne.
- Én? Hogyan?
- Írj egy új mesét!
- De hát én nem tudok mesét írni! - kiáltotta már majdnem sírva Katinka.
- Ha akarsz, tudsz - mosolyodott el Gerő néne. - Hát kinek a fantáziájában
születtek meg azok az aranyos kis minókok?
- De miért nem írsz te egy mesét?
- Nem lehet - szólt sejtelmes arccal Gerő néne, és elindult az óra
felé -, mert én innen jöttem - mondta, és kinyitotta az óra ajtaját.
- Meseországból? De melyik meséből? - hökkent meg Katinka. Agyában
lázasan kergették egymást a mesék, majd hirtelen belécsapott a felismerés.
Gerő megfordítva: öreg. - Tudom már! - rikkantott. - Az öreg néne
őzikéje! Hát ezért voltál olyan ismerős!
De Gerő néne ekkor már nem volt sehol.
- Katinka, mentsd meg Meseországot - hangzott az óra belsejéből -,
írj egy mesét!
A kislány egy darabig tanácstalanul álldogált az óra mellett, s komoran
bámulta a lassan vánszorgó mutatókat. Aztán hirtelen kifordult az
üzletből, és szaladt, szaladt, ahogy csak a lába bírta. Mikor hazaért,
lihegve berontott kis szobájába, és sietve asztalához ült. Papírt,
tollat vett elő, s néhány másodpercnyi töprengés után lendületes betűkkel
a lap tetejére kanyarította: Ha elfogynak a mesék.
