A másik Télapó
- Apu, te most ideülsz a ládára!
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
- De amikor játszunk!
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene
nekem a ládára ülnöm?
- Mert te leszel a szegényember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzõbb a szegényemberekre,
mint hogy ládán ülnek.
- És te mi leszel?
- Én a Télapó.
Ez nagyszerû! Igazán rám férne már
egy kis ajándék. Leülök a ládára.
Szegényember vagyok.
Télapó elõrenyújtja a kezét, és
vészjóslóan búg. Úgy látszik,
ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod
- mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
- Milyen puttonyom?
- Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek
kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó
vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás
közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég
meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli
szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik
mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván
a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a
zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitõl
minden kitelik.
A konyhában érezhetõen csökken a hõmérséklet,
a födõtartón egy piros födõ fázósan
megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és
vacogok egy kicsit.
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti
Télapó -, mert kieresztem a jégt és a
hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben
hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken
hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
- Ha ezt elõre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebébõl
elõzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek
a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják
szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit,
behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evõeszközöket,
és hordják, hordják a havat. Ülök térdig
hófúvásban, az ingem alá - megannyi tûszúrás
- hópihék száguldanak. És mindez nem elég,
kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és
ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám
telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már
amennyi kilátszik belõle a hóból.
- Látom, szegényember, súlyosan fázol
- mondja elégedetten Télapó.
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült
szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán
a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni.
Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember,
már mondom is, mint Tiborc:
- Akármennyire is a másik Télapó vagy,
mégsem szép tõled, hogy csak havazod, jegezed,
szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert.
Valami jó, valami szegényembernek-való azért
akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen
kõdarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom.
Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes
telet.
- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben
is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge
zsebébe nyúl.
- Mi az?
- Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok,
csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg
most is csontig ható, szegényember szívérõl
nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap.
Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte
Télapó és szegényember együtt a téli
csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta,
csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése
nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó
meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor
füles sapkában voltunk, bundás csizmában
és télikabátban. Úgy könnyû!
- Ez nagyon szép tõled, Télapó - vacogom
maradék erõmmel -, de csak annyit értél
el vele, hogy díszkivilágítás mellett
fagyok meg.
Lép felém egyet.
- Mit is mondtál, mibõl raktatok nagy tüzet hideg
teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
- Rõzsébõl - nyögöm, és a dobhártyámon
már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
- Azt is hoztam! - kiált Télapó.
- Mit?
- Rõzsetüzet.
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó,
amikor nincs is több zsebed?
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb! Kedves szülõk, csak farzsebes
nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Elõveszi a farzsebébõl a rõzsetüzet,
elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás
boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rõzsetûz.
A szegényember mohón elõrenyújtja elgémberedett
kezét, elpárállanak róla a havak, jegek,
derek és zúzmaranénik, az északi-sarki
konyha vöröslõ fényben dereng.
- Te nem fázol, Télapó?
- De, egy kicsit én is.
- Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tûz mellé, õ
is a láng felé tartja a kezét.
- Jó meleg - mondja.
- Ühüm - bólint a szegényember.
Melegszenek.
