Zakat Antal és a Ravasz Barack Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóravaló mozdonyvezetõ. Zakat Antal - merthogy így hívták - nem tett mást egész életében, csak vezette a száguldó mozdonyt, amerre csak a sínek futottak, keresztül-kasul a világban. Annyiféle, és -fajta vidéket látott Zakat Anti, amennyit tán még senki sem, és mivel mindig kíváncsian figyelt, és szorgosan gyûjtötte az apró, közepes, és jókora tapasztalatokat, nem csak jóravaló, de okos ember is vált belõle. Bõkezûen osztogatta is mindenkinek bölcs tanácsait, amerre csak járt, ám senki sem hallgatott rá. Egy verõfényes kora délelõtt, mikor a vonat épp az Elefántok Földjén állomásozott, Zakat Anti elindult sétálni, de a sok utazástól csakhamar nagyon elfárad, így hát lepihent egy hatalmas, zöld levelû gyümölcsfa alatt. Amint elaludt, álmában egy különös, édeskés hangra figyelt föl, amely valahonnan fentrõl, a magasból szólt hozzá. - Hát te miért vagy olyan bánatos? - érdeklõdött barátságosan a bársonyosan édeskés hang. - Ki vagy te...? És hol vagy, nem látlak! - kiáltott Zakat Anti, meglepetten. - Ugyan dehogynem látsz, hisz a válladat vakargatom az ágaimmal! Ravasz Barack vagyok, a kérges törzsû fa, aminek nekidöntötted a hátad. No, mi bánt, nekem bátran elmesélheted?! - Ó, drága Ravasz Barack, ha tudnád, mennyire szeretnék segíteni az embereknek, de bármennyit beszélek, nem figyelnek rám! A Loccslöttyfalviak újra, és újra beleesnek a hömpölygõ Loccslötty-folyóba, mert mindig a vizes és síkos köveken kelnek át rajta, de mikor azt ajánlottam, építsenek egy hidat, kinevettek. Oktondifalván senki nem tud írni, olvasni, számolni, de hiába küldtem õket iskolába, azt válaszolták, törõdjek a magam dolgával. Fukarfalva lakóinak is mondhattam én, hogy ne irigykedjenek másokra, hanem örüljenek a saját kincseiknek, õk csak legyintettek. - Haj, haj - sopánkodott Ravasz Barack -, valaha én is ilyen ostoba voltam, mint most te, a magjaimat még egy arasznyi messzeségbe se tudtam eljuttatni, és most, az Elefántok Földje telis-tele van Ravasz Barackfával. Azelõtt csúf, száraz, fekete magokat növesztettem az ágaimon, melyek egyszerûen lepottyanttak alám, a kutya se törõdött velük, csakhogy egy nap remek ötletem támadt! Mi lenne, gondoltam, ha az én csúnya, kis magocskáimat valami olyan illatos, mézédes finomságba bújtatnám, amilyennek egy elefánt sem bír ellenállni?! Azóta az én ágaimon érlelt, hamvas Ravasz Barack az elefántok legfõbb kedvence. - Nem értem - töprengett Zakat Anti -, hogyan terjesztetted szét a barackmagokat az Elefántok Földjén? - Egyszerû, az elefántok mind lelegelik rólam a finom Ravasz Barackot, észre sem veszik a közepébe rejtett, száraz magocskát, aztán elindulnak vándorolni. Vándorolnak, vándorolnak, sok-sok ezernyi mérföldet naponta, mígnem rájuk ront a hirtelen hascsikarás. Akkor kipottyantják az én kicsi magjaimat, azok pedig vidáman gyökeret vernek abban a távoli földben, új otthonukban. - Értem már, miért hívnak Ravasz Baracknak! - álmélkodott Zakat Anti. - Szóval azt tanácsolod, én is bugyoláljam be a mondandómat, valami édes finomságba, mint te? - Ahogy mondod. Búcsúzóul fogadj el tõlem egy kis ajándékot! - szólt végül a ráncos kérgû fa, és egy szép, nagy Ravasz Barack hullott Zakat Anti kemény fejére. Rögvest fel is ébredt, illendõen megköszönte a segítséget és a jóízû ajándékot, majd amint meghallotta mozdonya türelmetlen füttyentését, elindult az állomás felé. Néhány napi vonatozás után, ismét a Loccslötty-folyó partján üldögélt, és nézte, hogyan botladoznak át az emberek, egyik parttól a másikig. - Az angyaloknak bezzeg sosem lesz vizes a ruhájuk, de ti persze nem is sejtitek, hogy miért! - rikkantotta a köveken csúszkáló Loccslöttyfalviaknak. - Miért, te talán tudod?! - kérdezték azok. - Tudom. - Hát akkor mondd el, hadd tudjuk meg mi is! - Az angyalok szivárványhidat építenek, és azon kelnek át, egyik felhõrõl a másikra. Ha nem így lenne, többször esnének le az emberek közé. - Lehet, hogy nekünk is építenünk kéne egy hidat - súgtak össze tanakodva a loccslöttyiek, miközben Zakat Anti mosolyogva felszállt a mozdonyra, és elindult Oktondifalva felé. Oktondifalván nem fogadták szívesen. - Hát te, mit keresel itt már megint?! - kérdezték mogorván. - Én, csak épp erre jártam - mondta Zakat Anti, a vállát vonogatva -, gondoltam, benézek hozzátok, hátha kíváncsiak vagytok Balgavári Bendegúz történetére. - Ki a csuda volt az a Balgavári Bendegúz? - kérdezték kíváncsian az oktondiak. - Balgavári Bendegúz éppen olyan volt, akárcsak ti: szép, nagy, és erõs. Egyszer, mikor pont a negyvenhármas buszra várt a buszmegállóban, észrevett a padon egy õsz, öreg anyókát. Az anyóka egyik kezében egy gyûrött papírlapot szorongatott, a másik kezével pedig izgatottan kutatott a csomagjai közt. Bendegúz halkan odalépett hozzá, és illedelmesen megszólította: - Kezét csókolom, nagymama, segíthetek valamiben? - Szép tõled, hogy nagymamának szólítottál - motyogta kedvesen az anyóka, Bendegúzra emelve fáradt tekintetét -, igaz is, öreg nagymama vagyok már, százhárom esztendõs múltam, idén tavasszal. Ám az én messzi földön élõ nagybátyám, már több mint huszonöt karácsonyt megért, mielõtt én megszülettem, õ öreg csak igazán! Tõle kaptam ezt a levelet, az Óperenciás-tengeren is túlról küldte nekem, de nem bírom elolvasni, mert elvesztettem az én hegyeket hegyezõ, betûket élezõ, csodalencséjû okulárémat. De te éles szemû fiatalembernek látszol, kérlek, olvasd fel nekem! Meglásd, nem fogod megbánni, ugyanis az én drága bácsikám olyan okos dolgokat ír, minden egyes levelében, hogy azt még a legnagyobb tudósok is megirigyelnék! Bendegúz zavartan forgatta kezében a gyûrött papírlapot, de hiába, mert bizony Balgavári Bendegúz sem járt iskolába, így sosem tanult meg olvasni. Persze, ezt az anyókának nem merte bevallani, így hát azt mondta: - Én is otthonfelejtettem az olvasószemüvegemet, és, bár éles szemûnek látszom, a nélkül sajnos én sem tudom elolvasni - azzal szomorúan visszaadta a levelet. - No sebaj, majdcsak meglesz az a fránya okuláré - vigasztalódott az anyóka -, de mivel te ilyen kedves voltál hozzám, én mégis megjutalmazlak. Épp a kis unokáimhoz igyekszem, frissen fõzött csipkelekvárt viszek nekik ajándékba - és ráncos ujjával a mellette gubbasztó, hatalmas kosárra bökött, melyben kis, piros lekvárosüvegek szorongtak. - Nézzük csak, van nekem három derék fiam: Dönci, Berci és Gyurci. Döncinek van két tündérszép leánykája: Rózsika és Bözsike. Bercinek van két vásott fiacskája: Matyi és Pityu. Gyurcinak pedig két pici leánykája és két kicsi fiacskája van: Dóri, Nóri, Flóri és Lóri. A fiaim mindig egy-egy üveg lekvárt kapnak, az unokáim kettõt, ami marad, az mind a tiéd lehet. Nosza, vedd ki a maradékot! Tétován nézegette Balgavári Bendegúz a teli kosarat, azon tûnõdött, most mit feleljen, hiszen - ti már jól tudjátok, oktondi barátaim - õ a számokat sem ismerte. - Köszönöm szépen, édes, jó nagymama, bárcsak elfogadhatnám, de én sajnos már egy kiskanál csipkelekvártól is kiütést kapok - hazudta Bendegúz bánatosan, pedig semmit nem imádott annyira, mint a friss csipkelekvárt. - Hát mégis üres kézzel kell elengednem téged? - mérgelõdött az anyóka. - Nem addig van az! Otthon, a szobám sarkában álló kincsesládikóm legeslegalján rejtettem el a varázspálcámat, azzal fogom teljesíteni a kívánságodat. Nicsak, az én buszom már meg is érkezett! Gondold meg jól, mit szeretnél leginkább, megígérem, teljesülni fog, amint megírod nekem egy szép levélben. A címem: Dióbél utca, nyolcvanhárom! - kiabálta az anyóka, a busz ablakából integetve, míg az szép lassan tovadöcögött vele, és a csipkelekváros üvegekkel. Mondanom sem kell, minthogy nem tudott írni, Balgavári Bendegúz nem küldött levelet az anyókának, pedig még sok-sok kívánság eszébe jutott. - Tán, egyszer megnézhetnénk az iskolát, csak úgy kívülrõl - szólalt meg kisvártatva az egyik oktondi. - Majd, esetleg be is mehetnénk - mondta egy másik. - És tanulhatnánk is valamicskét, ha már ott vagyunk - morfondírozott a harmadik. - Hát, nekem mennem kell, a viszontlátásra! - szólt végül Zakat Anti, mire az oktondiak barátságosan búcsút intettek: - A viszontlátásra! Látogass meg minket máskor is, ha erre visz az utad! Nem telt el egy hónap, és Zakat Antit újfent Fukarfalvára sodorta a kékpecsétes menetrend, ahol az emberek mit sem változva, még mindig olyan sárgák voltak az irigységtõl, mint a legérettebb citrom. Rendelt egy hatalmas libasültet a falu fogadójában, és már neki is látott a falatozásnak, mikor két savanyú arcú emberke panaszos beszélgetésére lett figyelmes: - Az én házam egy kis viskó, a szomszédé bezzeg négy emeletes, garázs is van alatta, és délvidéki barnafû virágzik az ablakaiban! - sóhajtott az egyik. - A te házad egy palota, hisz olyan terebélyes, hogy a fél falut eltakarja, és mind a huszonöt szobát vörös kockás sarki kõvel kirakott kandalló fûti, de látnád az én házam! Az egy kis egérlyuk! - folytatta a másik. - Ti egy kedves ismerõsömre emlékeztettek engem, akit Irigyvölgyi Irénkének hívnak - szakította félbe Zakat Anti a végeláthatatlan sápítozást. - Az õ szomszédai is kacsalábon forgó palotákban laknak? - Nem, de minden szomszédjának van egy gyönyörû szép veteményeskertje. Egyszer õ is ásót ragadott a kezébe, megforgatta a háza melletti kiskert földjét, és borsót, répát, retket, paprikát, paradicsomot ültetett bele. Csakhogy ahelyett, hogy szeretettel gondozta volna a kertecskéjét, minden nap a szomszédai kerítését támogatta, és arra gondolt: lám, a szomszéd kertjében hogy nõ a répa, milyen kövérek a retkek, hogy piroslik a paradicsom. A saját kertjét nem locsolgatta friss, tiszta vízzel, nem trágyázta meleg, illatos komposzttal, nem kapálgatta, óvatosan. Nem csoda, hogy egy õszi estén, a háza verandáján egy hízott hörcsög fogadta. - Ne ijedj meg, túl kicsi vagyok én ahhoz, hogy bántsalak! Csak köszönetet szeretnék mondani - szólalt meg a hörcsög, kerek hasán összefonva vaskos ujjacskáit. - Mit akarsz nekem megköszönni, te kis kártevõ?! - kérdezte Irigyvölgyi Irénke, arcán meghökkent mosollyal. - Ne nevezz kártevõnek! Gumófaló Dömötör a becses nevem, de a barátaimnak csak Döme. A fenséges étkeket kell megköszönnöm, természetesen. Ó, azok a rózsás retkek, az a ropogós paprika, azok a harsány zöldborsók - sorolta a rágcsáló behunyt szemmel, gömbölyû pocakját simogatva -, még az éléskamrába is jutott, télire. - De hisz nem is öntöztem, nem is trágyáztam, a kapálásról meg végképp megfeledkeztem! - hápogott Irigyvölgyi Irénke. - Igaz, de a barátaim, a vakond Lapátkezû Tihamér, és a giliszta Örökhurok Elemér, örömmel besegítettek. Jócskán jutott nekik is a vitamindús finomságokból. - És én, semmit nem kapok?! - háborgott Irénke. - Majd, talán jövõre. Addig is, kellemes karácsonyt, viszlát tavasszal! - és Gumófaló Dömötör, pufók termetét megszégyenítõ gyorsasággal, elillant a házat körülölelõ bokrok rejtekében. - Most én is elköszönök - fejezte be végül Zakat Anti -, mert kora hajnalban az állomáson kell lennem. Jó éjszakát és szép álmokat, barátaim! - Azt hiszem, én is elindulok hazafelé, begyújtom a tüzet a kandallóban. - Engem is vár az én kis, kedves fészkem - felelték a Fukarfalviak. Másnap reggel, Zakat Anti, jó szokása szerint, felpattant vidáman pöfögõ mozdonyára, és tovasüvített a következõ állomás felé. Azóta is koptatja a síneket rendíthetetlenül, faluról falura, városról városra, ahogy az a kékpecsétes menetrendben meg van írva.   Vissza a mese oldalra