MESE AZ ORRSZARVÚRÓL
Most, ezekkel a kis betűcskékkel elmesélem neked, Kedves Olvasóm,
milyen furcsa dolog esett meg velem, Mikori dundi királyával, Zömök
Dömötörrel, a napokban.
Tegnap, vagy talán tegnapelőtt történt, már nem tudom pontosan, de
egy napsütötte délutánon úgy döntöttem, ellátogatok az állatok kertjébe.
Mikori országban csak úgy hemzsegnek a szebbnél szebb állatok, színpompás
madarak, puha bundájú emlősök, hideg szívű hüllők, csúszó-mászó kétéltűek,
melyekből néhányat a városi állatkertbe költöztettek szorgos alattvalóim.
Így Mikori városlakó népe is megcsodálhatja a távolban, s közelben
honos, számtalan élőlényt, anélkül, hogy távoli vidékekre utazna.
Amint én, Mikori nagy hasú uralkodója, Zömök Dömötör, komótosan sétálgatok
a bújócskás barlangok, tágas madárházak, algás kacsaúsztatók között,
hát uram fia! Kit látnak fenséges szemeim töprengeni, az egyik drótkerítés
mögött? Renecéreszt! Renecéreszt, az én rég elvesztett, drága, jó
paripámat, kivel hajdanán együtt vágtattunk hegyen, s völgyön át,
egyik sárkány barlangjától a másikig.
Úgy ám, a hópelyhek kifakulását megelőző időkben, ifjú, délceg királyfi
koromban, mikor még Hetyke Demeternek hívtak, híres volt szálfa termetem,
daliás szépségű lovam, és a sok ezer sárkánygyík, melyeket mind lekaszaboltunk.
Akármelyik évszakban, akármiféle tájon, akárhány fejű sárkány rémisztgette
a védtelen népeket, rögvest értünk üzentek, hisz jól tudták, ha a
sárkány megpillantja a bátor Renecéreszt és a hős Hetyke Demetert,
amennyi feje csak van, az mind-mind elsápad.
Renecéresz barátom és én mindig együtt viaskodtunk a lángot köpködő,
orkánt bömbölő szörnyetegekkel. Elmaradhatatlan, dicsőséges győzelmünk
után, mindkettőnket ujjongó szeretettel éljeneztek a hálás emberek,
és nagyszabású, több napig tartó, dalos mulatságokat rendeztek a tiszteletünkre.
Ezeken a fényes ünnepeken unos-untalan zsíros sárkánypecsenyét tálaltak
elém, és minthogy illetlenség lett volna visszautasítanom ezt a kedves
figyelmességet, a laktató sárkánypecsenye-falatok egytől egyig lecsúsztak
a torkomon, és egyre terjedelmesebbre gömbölyítették valaha észrevehetetlen
pocakomat. Az én jóságos Renecéreszemet is elhalmozta minden földi
jóval a sárkánytól megszabadított, hálálkodó sokaság. A sárkány vastag
bőréből erős köpönyeget varrtak hűséges, szép Renecéresz csatalovam
hátára, fejére pedig a leghatalmasabb sárkányfogakból készített, rémisztő,
díszes orrdíszt illesztettek.
Telt-múlt az idő, s minél nagyobb sárkányt győztünk le, én annál kövérebbre
híztam a töméntelen sárkánypecsenyétől, Hetyke Demeterből, szép lassan
Zömök Dömötörré kerekedtem. Óriási súlyom alatt Renecéresz egészen
megroggyant, háta kiszélesedett, lábai megvastagodtak, sárkánybőr
köpönyegében és ijesztő orrszarvával egyszer csak Rinocérosszá változott.
Egy nap Rinocérosz elkószált mellőlem, nem leltem rá, bárhol is kerestem,
és ő se bukkant sehol a nyomomra. Mikor az állatkertben ismét találkoztunk,
boldogan omlottunk egymás nyakába, letiporva a drótkerítést. Felidéztük
régi, sárkánypusztító korszakunk feledhetetlen emlékeit, elmeséltük,
hol, s merre bóklásztunk, s mi mindent tettünk azóta, és sokat, sokat
nevettünk, mert újra együtt voltunk, mint hajdanán.
Elhatároztuk, ezután is összetartunk, ahogy annak idején, de mivel
a sárkányirtáshoz már túlságosan elnehézkesedtünk, inkább a tisztes
királyi tennivalókat osztjuk meg egymás között. Ezentúl én, Zömök
Dömötör, és bizalmas, jó barátom, Rinocérosz, közösen uralkodunk,
egész Mikoriban és az összes állatkertben.
