Könnyek meséje Akkor még mind egyenlõk voltunk. Egy élõlénynek sem volt hatalma a többiek felett, egyikünk sem élt házban, városban, országban, csak a Földön, boldogan és szabadon, mindannyian. De volt köztünk egy, aki ennél sokkal többre vágyott. Gyûlölte az Életet, melyben Isten elõtt õ is csak egy, a tömérdek élõlény között, különb akart lenni minden teremtménynél. Úgy hívták, Ember. Mindenütt a tiszta bölcsességet kereste, mígnem egy napon felkapaszkodott a legmagasabb szikla csúcsára, hogy meghallgassa, mit súg a szél. És miközben állt, mozdulatlanul a szikla tetején, a szél belekapott hosszú, lobogó hajába, suttogó szavai pedig egész testét átjárták, hogy szinte beleborzongott. - Én tudom, kié a legtisztább bölcsesség. A Bánaté, aki ott ül, lent a folyóparton - süvítette a szél. - De hisz a Bánat néma! Csak égõ tekintetébõl lehet kiolvasni a szavait, ám aki a szemébe néz, azonnal megvakul. - Igen, mind tudjuk, Isten miért vak, de ha rám hallgatsz, neked nem kell a Bánat lángoló tekintetébe nézned, mert hangot viszel neki a hangok erdejébõl, ami a folyó túlsó partján fekszik. Ember, engedelmeskedve a szél tanácsának, nyomban nekivágott, hogy bebarangolja a hangok erdejét, és megtalálja azt a hangot, mellyel a Bánat elmondhatja neki a legfõbb igazságot. Amint belépett a sûrû fák közé, hirtelen körbefonta a hangok mérhetetlen, zsibongó tömege. Volt köztük színesen trillázó, mely ágról ágra röppent, halkan csilingelõ, megbújva a magas, zöld fûben vagy ordítva bömbölõ, mely bõgve dübörgött át az erdõn. Az a leheletfinom, könnyû pillangóra emlékeztetõ, piciny hangocska, melyet végül Ember kiválasztott, tudott harsányan rikoltozni, hamisan cincogni, vagy csengõ csobogással átgurgulázni a tiszta levegõn, és nem volt nagyobb, egy szem mandulánál. El is indult Ember, féltett zsákmányával, ki a hangok erdejébõl, egyenesen a Bánat felé, de a Bánat a folyó túlsó partján ült, a folyó pedig félelmetes tajtékokat vetve, sebesen rohant át a völgyeken, hatalmas köveket sodorva magával. Hogy el ne veszítse, szájába vette Ember a kicsinyke hangot, és belevetette magát a folyóba. Mindkét karjával kétségbeesetten csapkodta a habosan hömpölygõ, vad hullámokat, melyek újra, és újra magukkal rántották, miközben a metszõen hideg, fagyos víz átitatta bõrét, megdermesztette csontjait, és jeges ólommá tette minden porcikáját, hogy még a szíve is reszketett tõle. Mikor csapzottan dideregve kivergõdött a folyóból, és látta, hogy átjutott a túlsó partra, egyszer csak hihetetlenül meleg, könnyû érzés öntötte el. A fagyos, ólomsúlyú víz, mely már-már a mélybe húzta, könnyedén lepergett róla, és úgy érezte, szinte repülni tudna. Kinyitotta a száját, hogy szabadon engedhesse a hangot, de amíg a hullámokkal harcolt, az aprócska hang lecsúszott a torkán, és már nem tudott kiszabadulni, soha többé. Így üldögélt Ember egy ideig a folyó partján, szívében a meleg, könnyû érzéssel, miközben a pici hangocska olykor-olykor elõcsilingelt a torka mélyérõl. - Hát most... mit tegyek?! - sóhajtott. - Nem adhatok hangot a Bánatnak, pedig mindenképp meg kell tudnom, milyen a legtisztább bölcsesség. És amint nézte a folyó morajló áradatát, váratlanul, támadt egy furcsa gondolata. Kezét a habokba mártva átnedvesítette szemeit a folyó fagyos vizével, és belenézett a Bánat lángoló tekintetébe... Hogy Ember kiolvasta-e a Bánat égõ szemeibõl a legfõbb igazságot, és különb lett-e minden teremtménynél, nem tudom, de õ az egyetlen a Föld élõlényei között, akinek olykor harsányan rikoltozó, hamisan cincogó vagy csobogva csengõ hangok törnek elõ a torka mélyérõl, és õ az egyetlen élõlény, akinek szemébõl néha kövér, hûvös vízcseppek gördülnek.   Vissza a mese oldalra