A GALAMB, A MEZEI EGÉR ÉS A VAKONDOK
A szamóca, az erdei som vagy az édes feketeszeder jóízű eleség, a
zsenge, tavaszi gyom tápláló, bőséges étek, zamatos ropogtatnivaló
az érett fenyőmag, és ha a rágcsáló igazi fogkoptatóra vágyik, nincs
jobb a rostos fakéregnél. Jól tudta ezt a mezei egér, ő is rágcsáló
volt, tehát mindent megrágott, ami csak a foga ügyébe akadt.
Arról is hallott már a szürke egérke, hogy odafönt, a fák sűrű lombkoronája
mögött van a madarak országa, ott él a jámborszívű, szelíd galamb
is. A galamb tisztalelkű, ártatlan szárnyas, kinek minden cselekedete
igaz és jóságos, könnyű teste pedig oly hangtalanul suhan, hogy az
egyszerű, mezei egér észre sem veszi. Szívből csodálta és szerette
a mezei egér a galambot, de minthogy ez a nemes, tollas teremtmény
a réttől távol, a magasban lebegett, a mezei egér ritkán láthatta
őt, és sosem barátkozott vele. Viszont a föld alatt bujdosó, fekete
vakondok gyakran felbukkant a mezei egér mellett, és bár sokan állították,
hogy a vakondok gonoszkodó állat és mindig rosszban sántikál, a mezei
egér mégis gyakran beszélgetett vele, sőt, olykor még a vakondok ravasz
tanácsait is megfogadta.
Egy halványszínű, derengő pirkadat idején történt, hogy a vakondok
elhatározta, megtréfálja a szürke, kis rágcsálót. Odalopódzott a magas
fűszálak közt összegömbölyödve szundikáló mezei egérhez, és a fülébe
suttogta:
"Szürke egérke vagy, pajtás,
Galambokkal nem vagy fajtárs.
Hiába vágysz könnyű tollra,
Csak szőr van, meg néhány bolha."
A mezei egér pár pillanat múlva felébredt, ásítva megdörzsölte apró
gombszemeit, és amint meglátta a csalafinta vigyorú vakondokot, így
szólt hozzá:
- Vakondok, el sem tudod képzelni, miről álmodtam az imént! Fentről
egy hófehér galamb szállt le mellém álmomban, és megkérdezte tőlem,
szeretnék-e én is galambbá változni. Hogyne szeretnék, válaszoltam
neki, mire ő azt tanácsolta, szedjem össze a fehér pihéket, melyeket
ő a fűszálak közé ejtett, és készítsek belőlük tisztaszínű, könnyű
szárnyakat. Azt mondta, ha sajátkészítésű piheszárnyaimat magamra
öltöm, azonnal galambbá változok, és közéjük emelkedek, fel, egészen
a madarak országába. Hát nem csodálatos, galamb lehetek én is, csak
aprócska pihék kellenek! És nézd csak, mennyi van belőlük itt a mezőn,
eddig észre sem vettem ezeket a varázslatos, kicsiny pelyheket! Indulok
is, hogy minél előbb összegyűjtsek egy pár szárnyacskára valót!
- Ugyan már - kiáltott a vakondok -, ez nem galambpihe, csak a vaskos
nyárfák által elszórt, májusi szösz-mösz! Ezek sosem fognak téged
galambbá változtatni!
- Meglásd, hinni fogsz nekem, vakondok - felelte a mezei egér -, ha
majd magamra veszem kecses szárnyaimat, és elrepülök feletted!
No jó, gondolta magában a hamis modorú vakondok, én így is, úgy is
jót fogok kacagni rajtad, azzal így szólt a mezei egérhez:
- Ha már ilyen erős benned az elhatározás, egér komám, engedd meg,
hadd segítsek neked ebben a szép feladatban! Felmászok ide, a bucka
tetejére, széttekintek a réten, és megnézem, merre van a legtöbb és
legfehérebb pehely. Te csak arra menj, amerre küldelek, és ha rám
hallgatsz, hamar összegyűjtöd a galambszárnyra való bolyhokat!
Persze a vaksi vakondok az orra hegyéig se látott, ha buckára mászott,
ha nem, az oktondi egér mégis hitt neki, és keresztül-kasul szaladgált
a réten, amerre csak a vakondok irányította.
A pelyhek lankadatlan kergetése közben a mezei egér arra gondolt,
ő nagyon szerencsés rágcsáló, hiszen a jószívű galamb rengeteg pihét
ajándékozott neki. Azonban mindig is ügyetlen mezei egérnek tartotta
magát, és bizony most nagyon aggódott, hogyan fog ő valódi szárnyakat
készíteni. Mi történik, ha elvét valamit, akkor sosem fog felemelkedni
a madarak országába, ráadásul a sok-sok értékes galambpihe is kárba
vész.
Annak ellenére, hogy a vakondok sokszor téves utakra vezette, a mezei
egér idővel mégis úgy érezte, elegendő fehér pihécskét gyűjtött, és
mikor már kezdett belefáradni a szapora szedegetésbe, nekilátott,
hogy a pelyheket szárnyakká toldozza. Csakhogy az álnok vakondok örökösen
beleszólt fontos, nagy figyelemmel végzett tevékenységébe:
- Jobbra nem eléggé széles, egér komám, így nem kapja föl a sebes
légáramlat! Balra túlságosan vastag, úgy fog zuhanni veled, akár a
kapaszkodóját vesztett fáramászó! Ott kevésbé göndörödő, itt túlzottan
fodrozott, amott pedig csupa hepe-hupa!
Folyton-folyvást akadékoskodott, hol a formát fitymálta, hol a tartást
ócsárolta, és mindig volt egy-két jobbító javaslata. A mezei egér,
engedelmesen követve a vakondok szavait, alakított és igazított, tűzködött
és cakkozott, tépkedett és foltozott.
Eközben a galamb a felettük nyújtózó faágon gubbasztott, és elnézve
a mezei egér szorgos igyekezetét, ahogy az agyafúrt vakondokban bízva,
fáradhatatlanul munkálkodik, nagyon megsajnálta a kis rágcsálót. Úgy
vélte, meg kell szabadítania szegény mezei egeret a becstelen vakondok
bosszantó tanácsaitól, ezért hát leereszkedett hozzájuk.
- Üdvözöllek, kedves mezei egér, téged is látlak, sötét vakondok!
- köszöntötte őket.
- Nahát, galamb, csak nem te vagy az, személyesen?! - kérdezte ámuldozva
a mezei egér.
- Ki más lehetnék? Épp a fészeképítés halaszthatatlan ügyén dolgozom,
ám attól tartok, a tojásból frissen kikelő, gyenge galambfiókáknak
túl kemény lesz a durva gallyakból ácsolt fészek. Kérlek, mezei egér,
add nekem ezt a tömérdek, puha szöszpihét, velük kényelmesen kibélelhetném
a galambfiókák első otthonát!
- Nehogy odaadd, amit fáradságos, nehéz munkával sikerült végre összegyűjtenünk,
egér komám! - horkant fel a sunyi vakondok. - Már majdnem elkészültek
piheszárnyaid, már csak kicsinykét kell ügyködnünk rajta, és máris
repülni fogsz vele! A galamb meg, keressen a fészkébe egyéb tölteléket!
Ki tudja, igazat álmodtam-e, és vajon tényleg galambként fogok repülni,
ha magamra veszem piheszárnyaimat - töprengett a mezei egér -, de
ha örökké a vakondokra hallgatok, és most is azt teszem, amit a vakondok
mondott, akkor előbb-utóbb én is hozzá hasonló leszek, és tán vakondokká
változom. Inkább lemondok fehér pihécskéimről, és belőlük tákolt galambszárnyaimról,
igaz, nem fogok rebbenő galambbá változni, de áskálódó vakondok sem
leszek. Az összegyűjtögetett, sok, apró pihécske, nem is lehetne hasznosabb
helyen, mint a galamb fészkében, körülölelve a picurka, tátogó galambfiókák
törékeny testecskéjét.
Így hát, a mezei egér a galambnak ajándékozta a tisztaszínű, puha
pelyheket, mire a morcos vakondok sértődötten eltűnt a föld alatt.
A sötét lelkű vakondok azóta is a föld mélyén bujdokol, a tisztaszívű
galamb könnyű szárnyakon lebeg, a mezei egér pedig mindent megrág,
ami a foga ügyébe akad.
