Kökény Matyi Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia, meg egy lánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül a szántóba, s azt mondja a húgának: Aztán délbe gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet. - Vinnék – mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van a az a föld, ahol szántasz. - Hátha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet. A legény úgy is tett, ahogy mondotta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de arra egy kevés idõ múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát. De nem arra, amerre a legény, hanem az õ háza felé. Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van elõtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak nyomán az ördög házához ért. Az ördög már ott várta a leányt, ott állott a háza elõtt, de bezzeg megijedt a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt: - Ugyan bizony, nem látta-e a bátyámat? - De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam. Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házba, s többet el sem eresztette. Estefelé hazamegy a legény a szántóföldrõl, zsörtölõdik, zsémbelõdik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltõl estélig. Hej, megijed a szegény asszony, s mondja a fiának: Hiszen a húgod elment még déli harangszó elõtt! Nem tudták elgondolni, hová, merre tûnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház elõtt állott. Hé, ördög – kérdi a legény -, itt-e a húgom? - Itt bizony – mondja az ördög -, éppen most fõzi a vacsorát, gyere be egyél te is. Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát. No, sógor – mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te. Akkor aztán megküzdünk, ha földhöz vágsz, visszaviheted a húgodat. Nekilát a szegény legény az evésnek, ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá se kezdett az evéshez-iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg sem állott. A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, õt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekébõl. Éjjel-nappal siratta, a sírásra nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekébõl, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel. Nos – halljatok csak ide! -, mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezõn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre: - Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény. Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földbõl. De ez a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentõ nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta a tövibõl. Hanem hiába, azért csak még is kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták. Na, telik-múlik az idõ, s látja Kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától: Édesanyám. Mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala? - Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig. Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került. - Már bizony ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én õket. Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak nyeleét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház elõtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messzirõl kiáltotta: Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid. Odamegy Matyi, megáll az ördög elõtt, s azt mondja neki: Tudod-e, hogy miért jöttem? - Tudom- felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel. Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak: - No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarabb megeszed-iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd haza a testvéreidet. Hová ette, hová itta Matyi az õ részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, õ már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán elérántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt; hogy az egyszeriben kiadta gonosz lelkét. De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsõdült az egész falu, s csodálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyen Kökény Matyi a ti vendégetek. Vissza a mese oldalra