|
Mátyás kovács
Ment, mendegélt az országúton Mátyás király,
amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste.
De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás
király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a
hatalmas királyt meg nem ismerte volna.
Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba,
de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra.
Ott volt a falu végén egy kovácsmûhely az elõtt
a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás
király a mûhely elõtt, köszönt tisztességgel,
szállást kért éjszakára.
A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.
Mikor osztán a mûhelyt bezárta, vacsorához ült
a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony
megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk,
ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerû lencsevacsora
volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral,
ami még a bödön fenekén volt.
- Ha már vendég van a háznál - azt mondja a kovácsmester
-, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony,
a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom
az árát, mikor a többi kancsóét is megadom.
Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót.
- Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan
sok van már a rováson.
- Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent
hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta
az ujjasát, és odahajította az asszonynak: - Vidd el az
ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!
- Nincs több ujjasa magának - azt mondja az asszony, vissza akarta
rögtön húzni az ujjast az urára.
- Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!
Az asszonynak el kellet vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart.
Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak,
danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég
is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst.
Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy õ
maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi
palotában van munkája.
Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon
be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon,
ismerik õtet jól a palotaorõk.
- Osztán meddig dolgozol még, öcsém a királyi
palotában?
- Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig,
isten segedelmével.
Elmúlt három esztendõ, akkor úgy fordult, hogy a
kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába.
Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi
palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:
- Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?
- Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet.
Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon
le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem gyõzött
csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben,
pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még õnála
is szegényebb.
Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül
aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király,
éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett
a kezébol a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott,
a szilke összetört a márványpádimentomon.
Kérdi a király:
- Mi jót hozott, mester uram?
Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni:
- A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás
kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott
azóta.
- No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás
király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak
meg az egész csillogó-villogó fõuraknak. És
elmesélte, hogy vendégelte meg õtet mint szegény
vándorlót a kovácsmester az õ szuk asztalánál,
még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget
borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert
az asztalhoz:
- Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik
se maradhat éhen.
Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább
borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak
álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen,
mire felébred.
Ebéd után pedig felállította Mátyás
király a kovácsmestert:
- Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit
a kocsmába küldött.
Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát,
feladta a kovácsmesterre.
És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:
- Nézzétek, jó urak, milyen erõs ember ez! Elbír
még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg!
Felkeltek az urak a király intésére, egymás után
vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakõ mind
a dolmányon, mint tepertõ a túrós csuszán.
És addig rakták a gyönyörû dolmányokat
a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.
Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester;
örök életére gazdag ember lett belõle.
|
