|
A három vándorló
Egyszer összekerült három jó eszû vándorló
mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon,
csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az
egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Már a faluvégi
kis ház is ráment a patikára meg a doktorra, kocsira,
révre. Törték a fejüket: hogyan tehetnének
szert egy kis pénzre.
Azt mondja végre az egyik:
- Tudjátok-e hogyan lesz? Egertõl Pestig nincs még
egy olyan zsugori gazdag, mint itt révész, akire anyám
panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek.
Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János.
Én eladom, ha kell, a csizmámat, köpenyemet. Annak
az árán kerítünk valahonnan egy szép
nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa
jó bort. A többit bízzátok rám.
Úgy is lett. Útba ejtettek egy halász kunyhóját.
Vettek tõle egy szép nagy halat. Aztán a sütõasszonynál
egy emeletes kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó
bort. A sekrestyéstõl kölcsön kértek
egy nagy selyempalástot s két fehér inget. A palástot
Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló,
az ingeket meg a két másik; még süveget is
nyírtak papírból, azt tették a fejükre.
Mentek aztán a révészhez.
Bekopogtak.
- Szabad! - mondta a révész. Az asztalon égett
egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett,
Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban.
A zsugori révész meg a még zsugoribb felesége
csak ámult.
- Szent Péter vagyok - mondta a legöregebb vándorló
-, ez itt Pá apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent
János.
Összecsapta a kezét a két zsugori öreg.
Azt mondja az asszony:
- Szent Isten! Honnét érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet,
hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és
Szent Pál és még Szent János is?!
Aztán az urára förmedt:
- Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem,
ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellõen kiszolgálni!
Üljön le!
Akkorára visszajött az öreg révész, hozott
egy hitvány halat.
Azt mondja, miközben odalöki a feleségének:
- Süsd meg!
- Inkább fõzöm - mondja az -, mert úgy nem
fogy zsír.
Azt mondja erre Szent Péter:
- Adjátok csak ide! Pál, szent komám, vidd csak
ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg.
Pál kivitte, de visszatérõben már azzal
a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek.
Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat.
Aztán az asszony megfõzte. Jó lett volna így
is, s elég mind ötûknek. Pedig pusztán csak
azt ették.
- A kenyér itt még nincs kitalálva? - kérdezte
Péter.
Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan
szárazat, feketét, mint a föld.
- Szent Pál fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret,
áldja meg ezt is!
Pál kivitte, de ahelyett is szép nagy kenyeret hozta be.
Az öregek csak nézték egymást.
- Ital nincs? - kérdezte Szent Péter. - Halra való?
Erre elõvett az öreg révész egy rossz kancsót,
abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta
meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta.
Kiküldte, s azt is megáldatta Jánossal. Mikor Pál
bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig!
No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek.
Addig nézték egy mást, mígnem az asszony
odahajolt az ura fülihez, s azt súgta bele:
- Hallja-e kend? Van ott nekünk az a szakajtó aranyunk.
Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent
Péter.
- De - mondta az öreg, már nagy hangosan. - Jó volna
biza!
Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt.
Szent Péter mindjárt elértett, mit akar vele.
- Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja
meg ezt a kis pénzt!
János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette
a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást
Egernek.
Bejön kis idõ múlva Szent Pál, azt mondja:
- Nagyon sikerült az áldás, megyek segítek.
Azzal kívül az ajtón, õ is uzsgyi neki, amerre
a fû hajlik.
Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt:
- Megnézem már, aztán megáldom magam is,
hátha attól még szaporább lesz!
Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor
a pitvarajtóba ért, õ is csak azt nézte,
merre van a másik kettõ. Akkor alsó, vesd el magad!
Utánuk azonmód a palástban, pedig az úgy
a lába közé verõdött, hogy mindig hasra
akart benne esni.
Elõbb helyeselték, de végül is sokallták
már az öregek az áldást, azaz hogy az idejét.
Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még.
De már õ is csak úgy látta õket,
akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek
sem! Mellesleg már sötétült is.
Szalad be, mondani a feleségének:
- Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent
Pál, Szent János! Most már hol keressük?
Nagy messzirõl hangzott felelet:
- A pokolban!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kriza János - Az álomlátó fiú
- székely népmesék -
|
