VASJANKÓ Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdõ terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, õz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesbõl bükkösbe, bükkösbõl gyertyánosba. Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lõjön neki egy õzet. Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé. - Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza. Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát. - Kutassátok át az egész erdõt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok! De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka. Ettõl fogva senki nem merészkedett többé az erdõbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegõdni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdõbe. A király azonban nem akart beleegyezni. - Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet. - Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal. - Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erõszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást! Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva ûzõbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízbõl pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe. A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz. - Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdõd titkának. A király nyomban teljesítette a kérését, õ meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benõtt az arcába, és egészen a térdéig ért. A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fõvesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné õrizte a párnája alatt. Ettõl fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdõben. Volt a királynak egy nyolcesztendõs fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe. Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak: - Add ki a labdámat! - Elõbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember. - Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt. De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját. - Elõbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás. A fiú azonban újra csak elszaladt. Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez. - Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom. - Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted. A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecbõl, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult. A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet? - Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok! Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdõbe. Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmirõl semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra. Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá: - Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon. Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki: - Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak. A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy idõnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyûrûzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla. Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte: - Mi történt a forrással? - Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja. - Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer elõforduljon ilyesmi! Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt. Este jött az óriás, s már tudta, mi történt. - Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyezõdik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam. Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idõ lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban elõrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja elõreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késõ volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap. Szegény gyerek nagyon megrettent. Elõvette keszkenõjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa. De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt: - Vedd le azt a kendõt! Elõomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetõdzött, az már semmit nem segített. - Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdõszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger. Szegény királyfi elhagyta az erdõt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut. Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elõ a királlyal. - Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá. - Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel. Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltõl estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó idõben, rossz idõben egyformán. Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellõztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betûztek a királylány hálószobájába is. A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá: - Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot! A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsõn, találkozott a kertésszel. - Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét! - Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni. Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt: - Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fõvel állj elõttem. - Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú. De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörûség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki. A fiú nem sokat törõdött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta: - Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele. Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele. Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejérõl, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek. Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerõben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni. Akkor a kertészfiú elõállt, s azt mondta: - Legénysorba nõttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát. De a katonák kinevették. - Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban! Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erõsen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdõhöz. Az erdõszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sûrûségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon: - Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó! Abban a pillanatban elõtte termett az óriás. - Mit kívánsz? - kérdezte. - Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni. - Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tõlem. Az óriás ezzel eltûnt az erdõben. De nemsokára egy lovászlegény tûnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok. A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, õ maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén. Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végsõ rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezõn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdõ alatt gyönyörû sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettõre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta õket. A király csak várta, várta a harcmezõn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdõ alatt. Eltûnt lassan az is, és a király hiába kérdezõsködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tûntek. A fiú pedig visszavezette seregét az erdõbe, elõkiáltotta Vasjankót, s azt mondta: - Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet. Az erdõ egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú elõtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott. A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt. - Nem én gyõztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával. - És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány. De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki: - Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet. Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e. - Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tõle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Õ meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették! A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztõl hallott, de egyelõre egy szót sem szólt róla az apjának. A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta: - Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte. A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását. Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdõszélre, és elõhívta Vasjankót. - Mit kívánsz? - kérdezte tõle az óriás. - Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját. - Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával. A torna elsõ napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg. Megszólaltak a harsonák, elõlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz. Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele. Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint õ kapta el az aranyalmát. Mikor elkapta, egy percet sem idõzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek. A királyt nagyon bosszantotta a dolog. - Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét! Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le. Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint õ nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát. A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejérõl, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak. Másnap reggel a királylánynak az volt az elsõ dolga, hogy megkérdezte a kertésztõl, mi van a legényével. - Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte õket. A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott. A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent elõtte úgy, ahogyan szokott: egyszerû ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta. - Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést. - Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák. És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat. - Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben. - Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes? - Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok. - Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre? - Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú. A királylány felkacagott. - Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi! Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta. Az esküvõre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményrõl, hogy valaha viszontlátják a fiukat. Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt: - Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte! Vissza a mese oldalra