TERÜLJ, TERÜLJ, ASZTALKÁM, ADJ ARANYAT, CSACSIKÁM, KI A ZSÁKBÓL, BOTOCSKÁM! Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezõre kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidõsebbik egy napon a temetõbe terelte, mert ott nõtt a legkövérebb fû. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tõle: - No kecske, jóllaktál? A kecske meg így felelt: Jaj, a bendõm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendõje úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? Mire a kecske: Dehogy laktam, dehogy laktam! Csak sírok közt ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Mit hallok?! - hördült fel a szabó. Szaladt egyenest a házba, elõvette a fiát: - Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele? Azzal lekapta a fogasról a rõföt, s világgá kergette a fiát. Másnap a középsõ testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fû nõtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán õ is megkérdezte tõle: - No, kecske, jóllaktál? Az neki is csak úgy felett, mint elõzõ nap a bátyjának: Jaj, a bendõm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendõje úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? Az meg: Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rõföt, a második fiát is kiverte a házból. Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte " - No kecske, jóllaktál? Az pedig: Jaj, a bendõm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendõje úgy tele, nem is férne több bele! Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? A komisz kecske meg rávágta: Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! - Ó, a csalafinta! - mérgelõdött a szabó. - Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá! Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rõföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak. Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel elsõ útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta: - Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelõre! Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bõven nõtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel. - Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tõle: - No, jóllaktál? Az rábólintott: Jaj, a bendõm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek! - Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielõtt fölment a szobájába, a küszöbrõl még egyszer visszafordult hozzá. Most az egyszer igazán jóllaktál, mi? De a kecske neki sem válaszolt különben: Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek! Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól. - Megállj, hûtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt! Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rõffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott. Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belõlük. Pedig mindegyikbõl lett valami. A legidõsebb beállt asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érõ kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtõl. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is õ, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sõt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdõn-mezõn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett elõtte. Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késõ este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit. - Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni elõletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim. Azok kinevették, azt hitték, tréfát ûz velük. Õ azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta: - Terülj, terülj, asztalkám! Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bõségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna elõteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát. - Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos. A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elõvették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstõl, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!" A társaság késõ éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztõdött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen elõhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal. Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta. - No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte. - Asztalosságot, édesapám. - Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról. - Ezt a kis asztalt itt! A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta: - Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka. - Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtõl a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja õket, hogy mozdulni sem tudnak utána! Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta: - Terülj, terülj, asztalkám! Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez. A második fiú egy molnárhoz szegõdött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája: - Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord. - Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény. - Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendõt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal. - Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengõ aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a földrõl. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is õ, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötõféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd õ beköti az istállóba; de a legény leintette: - Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll. A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégbõl, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany. A fiúnak éppen kifogyott a pénze. - Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendõt is. A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra elõtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendõ, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik. - Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák! A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe. Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az õ igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta. Hát belõled mi lett, édes fiam? - kérdezte. - Molnár, édesapám. - Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból? - Semmi egyebet, csak egy szamarat. - Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna. - Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendõt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikbõl gazdag embert csinálok! - Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tûvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendõjét, és bevezette a szobába a szamarát. - Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám! De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fûznie a tûbe a cérnát, a fiú meg beszegõdött egy molnárhoz. A harmadik fiú esztergályosinasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tõlük a kocsmáros a kincseiket! Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba. - Egy fütykös van benne - mondta. - A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti! - Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel meggyûlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy "Be a zsákba, botocskám!" A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy "Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedõk hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben. Az esztergályoslegény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban. - Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és õrzök itt a tarisznyámban! A kocsmáros a fülét hegyezte. "Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tûnõdött. - Nyilván tele van drágakõvel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság! Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet: - Ki a zsákból, botocskám! Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni. A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény: - Ha nem adod elõ tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdõdik elölrõl a tánc! - Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba! - Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot mûvelsz! Azzal rákiáltott a fütykösre: - Be a zsákba, botocskám! És nem bántotta tovább a kocsmárost. Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban. - Esztergályosságot, édesapám. - Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból. - Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban! - Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna! - Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtõl. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettõt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom õket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal. Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat. Az esztergályos kendõt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának: Érts szót vele, testvér! - "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sûrûn, mint a záporesõ. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több. Akkor elõhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult: - Szólj csak neki, bátyám! Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt elõttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késõ éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman. S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tõle, hanyatt-homlok elszalad. Futtában találkozik a medvével. - Mi baj róka koma - kérdi tõle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet? - Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével! - No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve. Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tõle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát. Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bõrében. Megkérdi: - Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet? - Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni. Mire a méhecske: - Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad. Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját. - Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut. Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta. Vissza a mese oldalra