A TAVITÜNDÉR Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évrõl évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetõt. - Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor. Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában. Egyszer egy hajnalon már napkelte elõtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az elsõ napsugár. Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepõdve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme elõtt a vízbõl; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sûrû haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította. "Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert. A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengõ hangon a nevén szólította, és megkérdezte tõle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját. - Azelõtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere! - Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az elsõ újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot. A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!" Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba. A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szûk esztendõ, s megint jólét köszönt rájuk. Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messzirõl lelkendezve kiabálja: - Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban! - Ugyan mi? - kérdezte a molnár. - Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörû kisfiú hozott a világra! A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült elõtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; elõre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tõle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához. - Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét. Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek. - Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek? Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tõlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél elõbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból. A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha. De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie. - Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízbõl egy kéz, és leránt a mélybe! Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni. Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belõle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta. Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettõl fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben. Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú õzet vett üldözõbe. A vad kifutott az erdõbõl a szabad mezõre, de a vadász utána iramodott és lelõtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a. késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez. "Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta. Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mezõ. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendõk óta más õrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már. A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bõrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét. Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyözõ kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük. Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérrõl meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe. Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott meg-találta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát. Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sûrû nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízbõl. Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytám a földre hanyatlott és elaludt. Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát esõ verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetõre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegõ szinte simogatta; szelíd lejtõ ereszkedett lefelé, tarka virágos mezõ zöldellt elõtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt. Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott. Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt. A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az õ szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte. Nagy, keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetõn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta. Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá: - Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba. Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét. - Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésû; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésût a partra, meglásd, mi történik. Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idõ teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésûvel; mikor elkészült, letette a fésût a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésût. Abban a percben, ahogy a fésû elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban elõzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak elõtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén. Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta: - Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik. Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következõ szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe. "Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!" Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S õ harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki megvigasztalta, és azt mondta: - Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik. Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát. S akkor kibukkant a vízbõl a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele. Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezõre, mint az özönvíz. A menekvõk már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli õket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta õket egymástól. Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta õket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az õ hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el õket egymástól. Hogy valahogyan megéljenek, elszegõdtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezõrõl mezõre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással. Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld rügyeztek a fák, s õk ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezõre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtõn, másikuk fölfelé a hegyoldalon. Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül. Ettõl fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna. Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elõvette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát. A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt. - Miért sírsz? - kérdezte a társa. - Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízbõl! Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szemérõl: egyszerre megismerte az õ kedves feleségét. S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte õt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz. Vissza a mese oldalra