A SZÉTTÁNCOLT CIPELLÕK Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bõrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál. Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettõ. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipõjüket. Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója. A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja. Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia. Csakhamar elõ is állt egy királyfi, hogy õ minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis elõszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka. Mielõtt a királyfi lefeküdt, a legidõsebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendõen megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta. A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idõ múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdõlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellõnek lyukas volt a talpa. Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérõ jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete. Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fõvárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyû munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta: - Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod? - Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellõjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig! - Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed. Egy köpönyeget szedett elõ a kosarából, és átnyújtotta a katonának. - Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol. Azzal eltipegett az általúton, s egykettõre eltûnt a katona szeme elõl. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot. "Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérõnek a királynál. Jól fogadták õt is, akárcsak leánykérõ elõdeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis elõszobába. Éppen nekikészült a vetkõzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidõsebbik királykisasszony. - Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre! A fortélyos katona azonban már elõre számított a dologra. Mielõtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belõle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta. - Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elõ, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek elõre a táncnak. - Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik. - Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidõsebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna. Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidõsebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsõn, elöl a legidõsebbik, utána sorban a többi. A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant. A lépcsõ közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára. - Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony. - Ugyan ne légy már olyan együgyû - szólt rá a legidõsebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál. Csakhamar mindannyian leértek a lépcsõn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörû fasorba jutottak, amilyet õ még életében sosem látott. Színezüstbõl volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyû kis fuvalom mozgatta õket. "Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona. Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat. Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott: - Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást? - Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidõsebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak. Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban. A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben. Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhûlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme. Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidõsebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól. A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták. Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé. Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi: - Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erõmbõl húzom az evezõt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk. - Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hõség. Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belõle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával. Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul. Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt. Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhébõl is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, õ már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri õket. A legidõsebb nénje azonban most is csak összeszidta. - Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik! Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellõk, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az elsõ csónakba szállt, a legidõsebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek. Ahogy a lépcsõhöz értek, a katona elõreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, õ már javában húzta a lóbõrt, úgy hortyogott, hogy már messzirõl meghallották. - Ettõl ugyan békén lehetünk - mondták. Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellõket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek. Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az elsõ alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipõjüket. S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával. Reggel a király hívatta a katonát. - Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre. - Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat. Beszaladt a kis elõszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit mûvel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit. Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott. - Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipõjüket - kérdezte a király. - Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival. Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet. A király erre behívatta a lányait. - Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte. Azok látták, hogy leleplezték õket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen. A király a katonához fordult: - Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül? - Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidõsebbik illik hozzám a legjobban. Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát. Vissza a mese oldalra