SZAMÁRBÕR KIRÁLYFI Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük. A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta: - Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddõ szántóföld. Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemõ volt, csak egy kis csacsi. Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta. - Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak! És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak. A király azonban közbeszólt: - Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám! Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nõtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette. Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz. - Taníts meg a mûvészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te. - Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok. De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben. Egyszer az úrfi tûnõdve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hûséges szolgája mehetett vele. Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya. - Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján. - Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni! De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörûségesen játszani kezdett rajta a két elülsõ lábával. A kapuõrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta: - Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu elõtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben! - Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király. Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost. Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog. - Nem közönséges jószág vagyok én, hanem elõkelõ szamár - mondta. - Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé! - Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni. A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta: - Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz! A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tõle: - Hogy tetszik a lányom, csacsi? A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott: - Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet. - Akkor ülj mellé - mondta a király. - Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette. Hanem egy idõ múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában: "Hiába minden, csak haza kell mennem!" Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani. - Mi bánt, csacsikám? Egy idõ óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz? - Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta. - Ékszert, drágaságot? - Nem. - Fele országomat? - Azt sem. - Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tûnõdött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül? - Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya. A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat. Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba. A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját. Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbõrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány elõtt! - Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta. A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívbõl megszerette, megcsókolta. Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbõrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király. - Ejha! - kiáltotta meglepõdve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tõle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed? - Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig! A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki. - Ez nem lehet igaz - mondta a király. - Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tûzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia. - Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörûséges ifjú fekszik benne, a szamárbõr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tûz mellõl, míg az egész hamuvá nem égett. De a király azt is látni akarta, mit mûvel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbõrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelõdött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan: - Most aztán egy-kettõ, el kell tûnnöm innét! De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király. - Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellõl. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet. - Ami jól kezdõdött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendõre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is. Telt-múlt az idõ, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbõr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag õt akarja királyának. A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével. Talán még ma is él, ha meg nem halt. Vissza a mese oldalra