AZ OKOS KIS SZABÓ Volt egyszer egy hercegkisasszony, aki messze földön híres volt a szépségérõl meg a kevélységérõl. Nagy szépsége miatt csak úgy tódultak hozzá a kérõk, de nagy kevélysége miatt valamennyien pórul jártak. A hercegkisasszony ugyanis mindegyiknek feladott egy rejtvényt, és aki nem tudta megfejteni, azt szégyenszemre, nagy vesszõfutás közt elkergette. Így aztán nem csoda, ha rövidesen nem akadt többé királyfi, aki leánykérõbe merészkedett volna hozzá. Mikor a hercegkisasszony látta, hogy a kérõk elmaradnak, közhírré tétette, hogy most már pályázhatik a kezére akárki; aki a rejtvényt megfejti, ahhoz hozzámegy, még ha nem királyfi is az illetõ. A dolognak híre kelt az országban, tudomást szerzett róla egy messzi-messzi faluban három szabó is. Nosza, összedugták a fejüket, tanakodni kezdtek, latolgatták a kilátásaikat. - Nyitva áll elõttünk a szerencse útja! - mondta a legidõsebbik. - Igaz - tette hozzá a középsõ -, annyiszor beletaláltunk már a gomblyukba, miért éppen most ne találnánk? A harmadik, a legfiatalabb, ugribugri, mihaszna emberke volt, még a mesterséghez sem igen értett. Most azonban õ is izegni-mozogni kezdett. - Hátha nyakon csípem a szerencsét - mondta. - Mert ha most sem próbálom meg, ki tudja, kínálkozik-e még egyszer ilyen kitûnõ alkalom az életben! A másik kettõ leintette: - Maradj csak itthon, úgyse mennél semmire azzal a kurta eszeddel! A szabócska azonban nem hagyta magát. - Én erre föltettem az életemet - mondta. - Majd csak boldogulok valahogyan, sose féltsetek ti engem! És úgy fenn hordta az orrát, mintha az egész világ az övé volna. A három szabó tehát útra kelt; meg sem álltak a hercegkisasszony palotájáig. Nagy hetvenkedve bekopogtattak. - Hát ti mit akartok? - kérdezte az udvarmester. - Megvan nekünk a magunk udvari szabója! Erre azok hárman elkezdtek kacagni. - Hahaha! Ez a szerencsétlen azt hiszi, az õ ócska ruháját jöttünk megfoltozni! Tudd meg, barátom: lánykérõben vagyunk, a hercegkisasszony kezére pályázunk. Bennünk aztán emberére akadt, az egyszer biztos; olyan csavaros, finom eszünk van, hogy száz rókának együttvéve sincs annyi sütnivalója! Mit tehetett egyebet az udvarmester? Bevezette õket az úrnõje elé. A hercegkisasszony kevélyen végignézett rajtuk, aztán föladta nekik a rejtvényt. - Van a hajamnak két különleges szála. Milyen színû az egyik, milyen a másik? - Ennyi az egész? - kérdezte fölényesen a legidõsebb szabó. - Az egyik nyilván fehér, mint a gyolcs, a másik meg fekete, mint a posztó. - Nem találtad el - mondta neki a hercegkisasszony -, feleljen a másik. - Hát ha nem fehér meg fekete - tudálékoskodott a második szabó -, akkor nyilván az egyik vörös, mint a rózsa szirma, a másik meg barna, mint otthon az apámuram házikabátja. - Te sem találtad el - szólt a hercegkisasszony -, feleljen a harmadik. Látom az orrán, hogy tudja. De ezt csak gúnyból mondta, mert már elõre azon mulatott magában, milyen csúfosan kergeti majd el mind a hármukat. A legfiatalabb szabó azonban egy csöppet sem ijedt meg; bátran elõlépett, s így szólt: - Tessék itt a megfejtés: a hercegkisasszonynak van egy arany meg egy ezüst hajszála. A hercegkisasszony elsápadt, majd elájult ijedtében, mikor ezt meghallotta. Mert hát a kis szabó megfejtette a rejtvényt, amit - azt hitte - senki a világon ki nem talál. - Jól van - mondta, mikor kissé magához tért -, de ezzel még nem nyerted el a kezemet: még hátra van egy próba. Lakik lent az istállóban egy medve, azzal kell töltened a mai éjszakát. Ha reggel még életben talállak, nem bánom, hozzád megyek feleségül. Azt gondolta, ezzel aztán meg is szabadult a szabócskától; mert akit a medve a mancsába kerített, annak bizony befellegzett! A szabócska azonban nem ijedt meg, egyet se búsult, hanem azt mondta magában: "Aki mer, az nyer!" És amikor alkonyatkor levezették az istállóba, olyan könnyedén lépkedett az õrök közt, mintha nem is egy dühös vadállat elé menne, hanem valami mulatságba. Rázárták az istálló ajtaját; s abban a pillanatban morogva megmozdult a sarokban a medve. Feltápászkodott fektébõl, és dühös brummogással egyenesen feléje tartott, egykettõre el akart bánni az incifinci kis fickóval. Már emelte is a mancsát, hogy agyoncsapja. - Csak csínján - mondta a szabócska. - Ne siessük el a dolgot, mackó koma! Azzal, mintha a világon semmi gondja sem volna, benyúlt a zsebébe, elõhalászott pár szem mogyorót, feltörte õket a fogával, és jóízûen eszegetni kezdte a belüket. A medve csak nézte, nézte, leengedte a mancsát, összefutott a szájában a nyál, õ is szeretett volna mogyorót. - Adj nekem is! - dörmögte. A szabócska egy szót sem szólt, csak elõvett a zsebébõl egy marék kavicsot, és odanyújtotta a medvének. Mert a ravasz fickó az egyik zsebébe mogyorót dugott, a másikat azonban kaviccsal rakta meg, hogy legyen mivel jól tartani a mackót! A medve mohón a szájába tömte a kavicsokat, de akárhogyan erõlködött, egyetlenegyet sem bírt feltörni. "Ej, de ostoba golyhó vagyok - méltatlankodott magában. - Még egy hitvány mogyorót sem tudok kettéroppantani!" A szabócskához fordult. - Légy szíves, harapd szét. - Milyen legény vagy te? - mondta a szabó. - Ekkora nagy szád van, és egy mogyorót nem bírsz kettétörni vele! Elvette a medvétõl a kavicsokat, de közben ügyes mozdulattal átcserélte õket mogyoróra; szájába vett egy szemet, és reccs! - máris szétharapta. A medve nagyon elrestellte magát. - Még egyszer megpróbálom - dohogta -, most már biztosan sikerülni fog nekem is. Igen ám, csakhogy a szabócska megint a kavicsokat nyomta a markába mogyoró helyett! A medve harapta, ahogyan csak bírta, de hát a kõvel még az õ hatalmas agyarai sem bírtak. Mérgesen kiköpte a kavicsot, és bosszúsan leült a jászol szélére. Gondolta, megvárja; míg kiáll a sajgás a fogából, aztán majd végez ezzel a híres mogyorótörõ legénnyel. A szabócska meg, mintha csak otthon a szobájában volna, elõhúzta a kabátja alól a hegedûjét, rántott egyet-kettõt a vonón, és belekezdett egy nótába. A medve, amint meghallotta a muzsikát, elõbb csak nagy busa fejét ingatta jobbra-balra, aztán nem állhatta meg, hogy föl ne keljen ültébõl és táncra ne perdüljön. Egy ideig brummogva járta a táncot, a szabócska meg csak húzta, húzta vígan a talpalávalót. Egyszer csak abbahagyta a mackó a mórikálást, odaállt a szabó elé, és azt kérdezte: - Mondd csak, nehéz hegedülni? - Gyerekjáték! - felelte a szabó. - Ide süss: a bal kezem ujjait ráteszem ide a húrokra, a jobb kezemmel meg rángatom a vonót. Ennyi az egész, megy az, mint a karikacsapás! - Én is szeretnék megtanulni hegedülni, hogy ha kedvem szottyan, táncolhassak egyet. Megtanítasz? - Ha van tehetséged hozzá, nagyon szívesen! - felelte készségesen s szabó. - Mutasd csak a mancsodat! A medve odanyújtotta a lábát. A szabó elnevette magát: - Hogyan, ilyen manccsal akarsz te hegedülni? - Miért? - kérdezte ijedten a medve. - Talán nem lehet? - Lehetni lehet, de nagyon nagy a körmöd, elõbb le kellene vágni belõle valamicskét. - Ha megkérlek rá, megtennéd? - Nem szeretem a más körmét vagdalni - kényeskedett a szabó -, de nem bánom, neked kivételesen megteszem. Csak hozd ide a hozzá való szerszámot. Egy satu állt a sarokban; a medve készségesen elloholt érte, és letette a szabó elé. - Tedd föl ide a mancsod! - rendelkezett a szabó. A mafla medve boldogan engedelmeskedett. A szabó meg jól rászorította a satut, s azt mondta: - Most aztán várd meg szépen, amíg visszajövök az ollóval. Azzal otthagyta a mackót, lefeküdt az istálló sarkában a szalmára, és elaludt. A medve egy ideig várt türelemmel, aztán brummogni kezdett, mert már igen fájt a lába; rángatta, húzogatta a mancsát, de sehogyan sem tudta kiszabadítani. Dühében bömbölt egypárat, hanem mivel az sem segített, végül is elhallgatott, s várta, mi lesz. A hercegkisasszony, mielõtt lefeküdt, hallotta az istálló felõl a medve haragos ordítását. "Most végez azzal a szemtelen szabóval" - gondolta. Másnap vidáman, gondtalanul ébredt; örült neki, hogy ilyen könnyûszerrel megszabadult a kérõjétõl. Bezzeg elcsodálkozott, amikor benézett az istállóba! Ott sétálgatott föl-alá a szabócska épen, egészségben s olyan virgoncan, ahogyan a hal fickándozik a vízben. Mikor meglátta a hercegkisasszonyt, illendõ bókot csapott elõtte, és szép jó reggelt kívánt neki. Most már a kevély leány sem szólhatott semmit, hiszen ország-világ elõtt kötötte az ígérete; odanyújtotta a kezét a kis szabónak. A király rögtön befogatott a nagy hintóba, és elindultak az esküvõre. A két másik szabó az udvar zugából leste, hogyan gördül ki a fényes hintó az udvarból. Ette õket az irigység, hogy lám, õk ketten csúfosan felsültek, ennek a mitugrásznak meg minden sikerül! Összedugták a fejüket, tanakodtak, hogyan állhatnának bosszút rajta. Csakhamar ki is agyalták gonosz tervüket: beosontak az istállóba, kitekerték a satut, és szabadon engedték a medvét. A dühös állat nekiiramodott, feldöntötte a két szabót, kirohant az ajtón, és a hintó után vetette magát. Száguldott, ahogy csak a lába bírta, és közben egyre azt brummogta: - Megállj csak! Megállj csak! A hintó vígan gördült az úton; hanem a hercegkisasszony egyszerre csak figyelmes lett a furcsa dörmögésre. - Csak nem az ég dörög? - mondta és hátranézett, de abban a pillanatban halotthalványan föl is sikoltott: - Jaj nekünk! Végünk van, nyomunkban a medve! A szabócska azonban talpraesett legény volt, nem afféle ijedõs ember, aki a saját árnyékától is fél. Hirtelen tótágast állt a hintóban, a két lábát meg kidugta az ablakon, és elkezdett kiabálni: - Vigyázz, mackó, itt a satu! Ha tüstént el nem hordod magad, megint beszorítalak! Az ostoba medve valóban elhitte, hogy az a két láb a satu; megrémült, sarkon fordult, és úgy elszaladt, mintha soha ott sem lett volna. Az okos kis szabó pedig annak rendje és módja szerint feleségül vette a hercegkisasszonyt, és vidáman élt vele élete fogytáig. Vissza a mese oldalra