A NYÚL MEG A SÜN Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam. Az pedig, amirõl szól, így történt hajdanában: Õszre járt az idõ. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellõ, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is. Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelõsen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép õszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat. Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa õ itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bõven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erõsen a szívén viselte a termés sorsát. Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezõnek. Nem jutott messzire, csak a mezõ szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni. Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött elõkelõ úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyrõl, kevély gúnnyal odavetette neki: - Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten? - Sétálok - felelte tisztességgel a sün. - Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra! Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte! - Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? - vágott vissza kelletlenül. - Azt hát! - felelte hetykén a nyúl. - Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. - Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk! - Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? - kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét? - Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda. A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtõl, mikor kezet nyújtott a sünnek: - Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük! - No, annyira azért nem sürgõs felelte a sün. - Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, elõbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk. Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen. A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tûnõdött magában: "Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen elõkelõ úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!" Beballagott a házába, odaszólt a feleségének: - Cihelõdj, asszony, jössz velem a mezõre. - Minek? - kérdezte az asszony. - Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk. Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében. - Uram teremtõm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal. - Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettõ, szedelõzködj, és menjünk! Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölõdve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja: Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást? - Látom hát! - Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentrõl kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!" Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, õ maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta. - Kezdhetjük? Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját. - Kezdhetjük. A nyúl hármat számolt. - Egy! Kettõ! Há-rom! És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet. A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki: - Én már itt vagyok! Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga elõtt; tudvalevõ ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi. "Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott: - Még egyszer! Vissza! Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettõre fölért a szántás felsõ végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében. - Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza! - Felõlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün kényelmesen. A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy: - Én már itt vagyok! Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstibõl - s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelõdni a sünnemzetség kurta karikalábán. Vissza a mese oldalra