LUSTA HENRIK Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából. - Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törõdés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezõn õrizni késõ õszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerûen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet! Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ez, az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztõdött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szemérõl. "Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettõt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrõdnöm." A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülõktõl a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tõle. Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján õ is kiballagott a legelõre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét. - Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -, jobban esik utána a pihenés. Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, õ is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta: - Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat? - Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik. - Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk õket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell õrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelõn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk. Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén. - Ez aztán az okos asszonyhoz illõ beszéd! - ismerte el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél. - Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre. Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltõl késõ estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy õszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belõle. De hova tegyék a korsót, hogy szem elõtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette. - Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek - aggodalmaskodott. Nyesett magának egy mogyorófavesszõt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia. Így aztán minden áldott nap délig heverésztek. - Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta bölcsen Henrik. - Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen! Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg õ szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak: - Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielõtt a korsó fenekére nézel! - Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az idõmet meg az erõmet? - Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát õrizni? - dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél. - No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszõt -, így fogom elverni, ni! Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettõt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón. - No, a mi libánkat se kell többet õrizni - mormogta Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam! És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte: - Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belõle, ha ma egy kicsit késõbb kelünk fel. - Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelõre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház elõtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: "Lassan járj, tovább érsz!" Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább. Vissza a mese oldalra