A LIBAPÁSZTORLÁNY Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva egyedül éldegélt a leányával. Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig gyönyörû hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a kérõrõl, odaígérte neki a lányát. Mikor aztán közelgett az esküvõ ideje, és a menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta õt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte mellé. - Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add át a võlegénynek. És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb paripáját. A királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a hálószobájába, szekrényébõl elõvett egy kis vászonkendõt, aztán belemetszett kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérbõl három csöppet rácsöppentett a kendõcskére. - Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta, hasznát veszed majd az úton. A királylány keblére rejtette a kendõcskét, megölelte, megcsókolta az édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a komornájával. Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott a melegben. Oda szólt a komornának: - Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek, merítsd tele a patakból, úgy ihatnám! - Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -, hajoljon a víz fölé, s igyék belõle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje! Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól; leszállt hát a lováról, lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból ivott, nem az aranypoharából. - Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek ráfelelték: Anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. De a királylány egy zokszót sem ejtett, hanem mikor a szomját lecsillapította, szép szelíden felült a lovára, s mentek tovább. Ügettek megint egynéhány mérföldet, de mind melegebb lett, mind hevesebben tûzött a nap, a királylány ismét megszomjazott. Éppen egy folyóhoz értek; odafordult újra a komornájához: - Szállj le, kérlek, hozz innom az aranypohárkámban. De az most még fennhéjázóbban vágott vissza: - Aki szomjas, igyék maga; én ugyan senkinek nem vagyok a cselédje! A királylány ínyét égette a szomjúság; leszállt a lováról, lefeküdt a partra, ráhajolt a vízre, úgy ivott belõle, s közben felsóhajtott: - Istenem, istenem! A vércsöppek pedig újra ráfelelték: Anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. A királykisasszony elbúsult, észre se vette nagy bújában, hogy keblérõl egyszerre csak kicsusszan a vércseppes kendõcske, belehull a vízbe; ahogy belehullik nyomban elkapja az ár, s viszi, viszi messzebb, libegteti, megforgatja, lassan-lassan elmeríti. A komorna azonban mindezt látta a lova hátáról, és igen megörült, mert tudta: a királylányt nem védi már az édesanyja vére, tehet vele, amit akar, parancsolhat neki kénye-kedve szerint. Rá is ripakodott nyomban, ahogy fel akart ülni szegény a lovára: - Menj csak félre onnét! Lovat cserélünk, mostantól fogva Falada az enyém, te meg ülsz az én gebémen! Aztán keményen ráparancsolt, vesse le a királyi ruháját, s öltözzék az õ komornaruhájába, végül pedig megeskette a nagy égre hogy ha megérkeznek, a királyi udvarban egy árva szót sem szól senkinek a dologról. Annak, ami köztük történt, Faladán kívül nem is volt más tanúja, de az mindent látott, mindent megjegyzett magának. Így ügettek tovább, a komorna Faladán, az igazi menyasszony meg a másik lovon, míg csak a királyi kastélyhoz nem értek. Ott nagy örömmel fogadták õket. A királyfi elébük sietett, és lesegítette a komornát a lóról; hogyan is gondolhatta volna, hogy nem az az igazi menyasszony! Fölvonultak a lépcsõn, a királylánynak meg odalent kellett maradnia az udvaron. A királyfi édesapja, az öreg király éppen kinézett az ablakon, és tüstént megakadt a szeme a királylányon. "Ej - gondolta -, de szép, de finom teremtés!" Azzal átment a fogadóterembe, hogy megtudakolja a menyasszonytól, kit hozott magával, s miért hagyta az udvaron. - Útközben szedtem föl, hogy ne unatkozzam - felelte fitymálva a komorna. - Valami munkára kell fogni, ne lopja itt a napot. - Jól van - mondta az öreg király -, van nekem egy ügyes kis libapásztorom, melléje adom segítségnek. Ettõl fogva ezzel a pásztorgyerekkel terelgette az igazi királykisasszony a libákat, a hamis menyasszony pedig ott kényeskedett, ott páváskodott a palotában. Jól érezte magát, élvezte a jómódot, és csak olyankor borult el, ha arra gondolt, hogy még utóbb megszólal egyszer az istállóban Falada, és elárulja a titkát. Ezért föltette magában, hogy akár így, akár úgy, de mindenképpen elpusztítja. Rámosolygott hát egy szép napon a királyfira: - Kedves férjem, szépen kérlek, tedd meg, amit kérek tõled! - Szíves örömest! - felelte a királyfi. - Hadd hallom hát, mi a kívánságod. - Semmi egyéb, mint hogy hívasd el a sintért, és vágasd el annak a lónak a nyakát, amelyiken idejöttem hozzád. Sok bosszúságom volt vele az úton. A királyfi kiadta íziben a parancsot: legyen úgy, ahogy a felesége kívánja, s múljék ki a derék Falada a világból. Híre futott a dolognak az egész udvarban, de még lent a majorban is, s nem kerülte el az igazi királylány fülét sem. Amikor reggel megjött a sintér, a libapásztorlány odasurrant hozzá, és így szólt: - Egy aranyat adok neked, ha teljesíted a kérésemet. Ha levágtad a ló fejét, szögezd ki a város kapujába. Annak sötét boltja alatt terelem el reggel-este a libákat; ha felnézek, legalább a fejét hadd lássam szegény Faladának. A sintérnek elkelt az egy arany; sajnálta is a lányt, hogy így búsul a ló után; megtette hát, amit kívánt: fogta a ló fejét, és jó erõsen odaszögezte a kapualjba. Másnap kora reggel, ahogy terelik kifelé a pásztorfiúval a libafalkát, elmenõben azt mondja a királylány: Mivé lettél, paripácskám?! S ráfelel a falon a lófej: Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. Erre a királylány már nem szólt semmit, csak ment szép csendesen kifelé a városból, hajtotta, terelgette a libákat. Mikor kiértek a mezõre, leült a gyepre, kibontotta és fésülni kezdte a haját. Olyan volt az, mint a színarany, úgy omlott le zuhatagban a vállára, mint az arany napsugár. A pásztorfiú meg csak nézte, hogyan csillog-villog, és szeretett volna kitépni belõle egy szálat. De a királylány észrevette a szándékát, és ahogy a haja felé kapott, mindjárt rákezdte: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. Egyszeriben heves szél kerekedett, lefújta a fiú fejérõl a sapkát, s olyan sebesen sodorta, hogy alig gyõzött szaladni utána. Végre elcsípte, de mire visszatért, a királylány már régen megfésülte, be is fonta a haját. A pásztorfiú mérgében szóba sem állt vele többet, duzzogva hátat fordított neki, s így õrizték a libákat, míg csak be nem esteledett. Akkor hazamentek. Másnap reggel, ahogy a sötét kapubolton áthaladtak, mondja megint a királylány: Mivé lettél, paripácskám?! S feleli megint a lófej: Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. Kiértek a rétre, ott a lány leült a gyepre, s kezdte a haját bontogatni, a fiú meg odaugrott, hogy kirántson belõle egy szálat. De a lány gyorsan elkezdte: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. S minden úgy történt, mint tegnap: suhant a szél, röpült a sapka, a fiú meg szaladt utána, s mire visszatért, a lány már régen megfésülte, befonta, koszorúba is kötötte a haját. Ahogy leszállt az este, és hazaértek, ment a pásztorfiú nagy mérgesen egyenest az öreg királyhoz. - Uram királyom - mondta -, én ezzel a lánnyal nem õrzöm tovább a libákat! - S ugyan miért nem? - kérdezte az öreg király. - Ej, hát egész álló nap csak bosszant! Erre aztán az öreg király megparancsolta neki, mondja el rendre, mi történt, hogyan történt. - Hát az úgy van, uram királyom - kezdte a fiú -, hogy amikor reggel tereljük kifelé a falkát a kapu alatt, van ott egy lófej, annak azt mondja: Mivé lettél, paripácskám?! A fej meg azt feleli rá, hogy: Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. És elmondott szép sorjában mindent: milyen haja van a lánynak, hogyan hívja a szelet, és neki hogyan kell a sapkáját kergetnie a réten. Az öreg király figyelmesen végighallgatta a fiú mondókáját, aztán meghagyta neki, hajtson csak ki másnap is úgy, ahogyan szokta. Hanem azon a reggelen õ maga jó korán fölkelt, s elbújt a sötét kapuboltban, hogy kihallgassa, mit beszél a lány a ló fejével. S úgy talált mindent, amint azt a fiú az elõzõ estén elmondta neki. Megvárta, míg kiterelik a falkát a kapun; akkor aztán óvatosan utánuk lopakodott, behúzódott a mezõn egy bokorba, s onnét figyelte, mi történik. A libák csakhamar szétszéledtek a legelõn, a pásztorlány meg leült a gyepre, és bontogatni kezdte csillogó-villogó haját. A fiú ott leskelõdött a közelében, s alig várta, hogy egy óvatlan pillanatban kitéphessen egy szála: a hajából. De alighogy egyet moccant, a lány nyelve máris úgy pergett, mint a rokka: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. A szél tüstént fölkerekedett, lekapta a sapkát, s vitte, görgette a mezõn, a pásztorfiú futhatott utána, ahogyan csak a lába bírta. A lány meg azalatt megfésülte, befonta, föltûzte koszorúba a haját. Az öreg király jól megnézte magának a dolgot, s mikor este hazatért a libafalka, leküldött az udvarba a pásztorlányért, és maga elé hívatta. - Édes lányom, mindent tudok; hallottam, mit beszéltél a ló fejével; azt is hallottam, mit parancsoltál a szélnek. Most aztán mondd meg nékem, mi dolog ez, mit jelentsen. - Jaj - felelte a lány -, én azt Fölségednek el nem árulhatom, bajomról senkinek nem panaszkodhatom, errõl esküt tettem a nagy égre! A király egy ideig unszolta, de mert többet egy árva szót sem tudott kihúzni belõle, végül is gondolt egyet, s azt mondta neki: - Jól van, ha nekem nem mondhatod el, ott a kályha, bújj bele, sírd el annak a szíved bánatát! Azzal sarkon fordult, és ott hagyta, de kint a folyosón megállt a kályhalyuknál, odahajtotta a fülét, s mind kileste, mit mond a lány odabent. Mert az, alighogy magára maradt, bekuporodott a kályhába, és keserves sírással sorjázni kezdte a búját-baját. - Jaj nekem, szegény királylánynak, magam vagyok az életben, nincs pártfogóm senki a világon! Megölték a lovamat, elvették a ruhámat, elcsalták tõlem a võlegényemet; trónuson pompázik a komornám, én meg õrizhetem künn a réten a libákat! Szegény édesanyám, ha tudnád, mi sorsra jutottam, szíved szakadna meg bánatodban! Az öreg király, ahogy ezt meghallotta, tüstént szolgálókat hívatott, és megparancsolta nekik, öltöztessék fel a lányt a legszebb ruhába; aztán sietett a fiához, s elmondta neki, hogy akit a menyasszonyának hitt, csak ege álnok komorna, az igazi menyasszony pedig libapásztorlány volt eddig. A királyfi alig hitt a fülének. Ment apjával a trónterembe, s ott majd elámult a csodálkozástól, amint meglátta a lány sugárzó szépségét, nyájas-szelíd arcát. De az öreg király egyelõre mindenkinek hallgatást parancsolt; a komornából lett királynénak úgy kellett jelenteni a dolgot, hogy egy idegen királylány jött vendégségbe, fáradt a nagy úttól, lepihent egy kicsit; de este nagy lakomát rendeznek a tiszteletére, s azon majd találkoznak. Estére egybe is gyûlt az ebédlõterembe a király minden jó barátja és a. ország valamennyi számottevõ embere. Az asztalfõn a királyfi ült, mellette egyfelõl a királylány, másfelõl a komorna; de a komorna nem ismerte meg a királylányt. Mikor már eleget ettek-ittak, s jókedvre kerekedtek, egyszer csak fölállt az öreg király, és csendet intett. - Kedves vendégeim - szólt -, mondjátok meg nekem, mit érdemel az olyan hûtlen szolgáló, aki úgy bánik a gazdáival, ahogyan én most elõtökbe adom. Azzal elmondta tövirõl hegyire az egész történetet. A vendégek csodálkoztak, tanakodtak, egyik-másik hitetlenkedett is: ilyen álnok szolgáló mondták - talán nincs is a világon. De még mielõtt bárki nyilatkozott volna, megszólalt a királyfi balján a komorna, mert hát egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az öreg király tudja a titkát. - Bizony az ilyen megérdemli - mondta mosolyogva -, hogy szégyen szemre világgá kergessék! - Magad fölött ítélkeztél - szólt az öreg király -, ez legyen hát a sorsod! Így is történt; a királyfi pedig feleségül vette az igazi királylányt, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vissza a mese oldalra