A KÉT TESTVÉR Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívû; a szegény söprûkötésbõl élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot. Egyszer a szegény ember rõzséért ment az erdõbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kõ egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének. - Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belõle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának. - Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném. A szegény ember harmadszor is kiment az erdõbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat. "No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá: - Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani! Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt. Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprûkötõ két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettõt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyõbe, azt mondta az egyik: - Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit. - Mit esztek? - kérdezte tõlük. - Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük. - Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak! Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek. Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, elõször megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belõle egy falatkát sem. Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, elsõ dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta. A söprûkötõ két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte õket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet. - Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az õ gyerekeinek a feje alá? A dolog másnap, harmadnap is megismétlõdött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában. A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett. "Ezek a hitvány kölykök elették elõlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!" Így szólt az öccséhez: - Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belõle; ne tûrd õket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted õket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján! A söprûkötõ attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút. "Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom õket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta. Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdõbe, mintha csak a favágáshoz vinné õket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettõt megcsókolta és elszaladt. A gyerekek összevissza futkostak az erdõben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk. - Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tõlük. - A szegény söprûkötõ fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtûrni õket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt. - Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók. A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte õket magával, s azt mondta nekik: - Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította õket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá. Mikor aztán fölserdültek, nevelõapjuk egy szép napon magával vitte õket az erdõbe. - Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek. Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdõ fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak: - Lõj le egyet az ék mind a három sarkáról! Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltûnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lõjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelõapjuk így szólt: - Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok. A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévõk legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal. - Nem volna szép, ha tovább is a nevelõapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik. - Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielõtt beállnánk valahová, elõbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit. Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelõapjukhoz: - Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni. - Ez derék vadászhoz illõ beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik. - Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta. Elkísérte õket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte õket, s egy fényes pengéjû kést nyújtott át nekik. - Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikõtök oda visszatér, leolvashatja a késrõl a testvére sorsát. - Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk. - Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele. A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdõbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte õket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik: - Lõnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette. Hanem a nyúl fölkiáltott: Hagyd meg, vadász, életemet: két nyulacskát adok neked. Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni õket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegõdtek, és ott ügettek hûségesen a nyomukban. Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el elõttük. Kapták a puskájukat, le akarták lõni, de a róka fölkiáltott: Hagyd meg, vadász, életemet: két kisrókát adok neked. És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták õket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sûrûbõl. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott: Hagyd meg, vadász, életemet: két kisfarkast adok neked. Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elõ a bozótból, de annak sem volt kedve a fûbe harapni, hát fölkiáltott: Hagyd meg, vadász, életemet: két kismackót adok neked. A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak. Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztõ ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sûrûbõl. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tõle, hanem célba vették. Erre az oroszlán is megszólalt: Hagyd meg, vadász, életemet: két kölykömet adom neked. És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték õket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a rókafiknak: - Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót! - Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út. A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a vadászokat. Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna. - Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták. Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelõapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a másik meg keletnek. A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette õket. Az istálló falán volt egy rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte õket a rétre. Ott egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban. - Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros. - Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász. - Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia. - Ugyan miért? - A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden esztendõben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király lánya; de nincs kegyelem, õt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen holnap van a napja. - De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász. - Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyõzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az övé lesz. Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban elõszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre. Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a világ legerõsebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyérõl sehogyan sem bírta elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget. Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és megsuhogtatta. Közben elérkezett az idõ, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a keserves útnak. A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; elõzõleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtõzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal. Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élõ, se holt nem volt a félelemtõl. Odafönt a tetõn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a fiatal vadász. - Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem! Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes üvöltése. Jött a hétfejû szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát. - Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra. - Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled. - No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is! Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fû nyomban tûzet fogott, s egykettõre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet. A sárkányt csak annál jobban felbõszítette a kudarc. Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegõben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét. Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt elõle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta. Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette. Akkor elõszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték. Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben. A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan rámosolygott, s azt mondta: - Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyõzi a sárkányt. Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenõjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betûje, a vadásznak adta. Az meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejébõl a nyelvét, belecsavarta a keszkenõbe, és jól elrejtette. Hanem ekkor már õ is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtõl. - Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak. Lefeküdtek szépen a fûbe, a vadász meg elõhívta az oroszlánt. - Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak. Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de õ is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét. - Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki. A medve odaült, de mert õ is fáradt volt, szólt a farkasnak: - Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet. A farkas odatelepedett, de fáradt volt õ is, hívta a rókát: - Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet. A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak: - Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet. A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény õ is, de neki már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó nélkül elszunnyadt. Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen. A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa. Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt. A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyérõl, s eleinte lapulva, késõbb már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek. Felért a tetõre, s mit látott? Ott hevert elõtte szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna õket, egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély álomban. Elvetemült, gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyrõl. Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá: - A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted? - Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány. A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének. - Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van! Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni. Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik idõt az örvendezésre; elõlépett, és harsány hangon kiáltotta: - Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám feleségül a leányodat! - Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához. - Õ tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm, hogy csak egy esztendõ és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat. Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról. A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni: - Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl? A medve meg a farkasnak: - Miért nem keltettél föl? A farkas a rókának: - Miért nem keltettél föl? A róka pedig a nyúlnak: - Miért nem keltettél föl? Szegény nyúl nem tudott mit felelni, õ lett a bûnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte õket: - Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebbõl és betegségbõl kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét. - Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt. Nagyon elbúsult, amikor csak hûlt helyét találta a királylánynak. Hiába kérdezõsködött felõle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit. "Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tõlem." Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után. Telt-múlt az idõ; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint elvetõdött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott. Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva. A vadász megint betért a fogadóba, és elsõ dolga volt megkérdezni a kocsmárost: - Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelõtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor? - Egy évvel ezelõtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyõzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város. A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak: - Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni? - No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt. A vadász állta a fogadást, õ is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak: - Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyerébõl! S a nyúl, mert õ volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a parancsot, mehetett õ maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az õrök esõ elõl szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegõ, fogta magát, beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni kezdte a lábát. - Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyûgösködik. A nyúl másodszor is megkaparta a lábát. - Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik. A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban megismerte a nyulat, mert hiszen az õ hajdani korallgyöngyös nyakravalójának egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába. - Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tõle. - Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, s elküldött, kérjek neki a király kenyerébõl - felelte a nyúl. Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket, meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött. - Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi. A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a nyúl hátsó két lábára állt, elülsõ két lábára vette a kenyeret, s odavitte a vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak: - No, gazduram, enyém a száz arany! A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász folytatta: - Kenyerem már volna, most már a király sültjébõl is szeretnék enni. - Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni azonban már nem volt kedve. A vadász meg hívta a rókát: - Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a király sültjébõl! A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett, megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte: - Kedves rókám, mit kívánsz? - Gazdám, a sárkányölõ, itt van a városban, és elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültbõl, amit a király eszik - felelte a róka. A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki, tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjébõl, s vigye a róka után a fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket, s odanyújtotta a vadásznak. - No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta a vadász. Azzal hívta a farkast: - Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis körítést a királyéból. A farkas nem félt senkitõl, ment egyenest a palotába a királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte: - Kedves farkas, mit kívánsz? - Gazdám, a sárkányölõ, itt van a városban, elküldött, kérjek neki a király körítésébõl. A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki, készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tõle a tálat, s odanyújtotta a vadásznak. - No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik - mondta a vadász. Azzal hívta a medvét: - Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot, menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik. Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért elõle az utcán. Hanem, ahogy az õrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott, mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az õrség hanyatt-homlok kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a kamrájába, megkérdezte: - Kedves mackó, mit kívánsz? - Gazdám, a sárkányölõ, itt van a városban - felelte a medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik. A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának. - No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem, körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik - mondta a vadász. Azzal szólítja az oroszlánt. - Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik. Ment az oroszlán, s futott elõle mindenki az utcán. Odaért az õrséghez, útját akarták állni, de õ üvöltött egyet, s attól úgy szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott. A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán, s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az õ hajdani korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról. Behívta a kamrájába. - Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tõle. - Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, és kér abból a borból, amit a király iszik. A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta neki, adjon az oroszlánnak a király borából. - Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán -, hadd lássam, az igaziból kapok-e. Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette, hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta: - Megálljunk! Elõbb megkóstolom! Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy hajtásra kiitta. - Ez nem az igazi! - mondta. A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt. - Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Elõbb megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta: - Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi. A pohárnokot elfutotta a méreg. - Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte. Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból rajta kívül nem kapott senki. Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt, megízlelte, megitta s kijelentette: - No, ez már alighanem az igaziból van! Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincébõl kilépett a szabad levegõre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a füles kosarat, s bevitte a vadásznak. Az pedig elégedetten így szólt: - No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem, hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra, mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal. Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt, mert látta, hogy a királylány még mindig szereti. Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak: - No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt. - Van annak már võlegénye, épp most ülik a lakodalmukat! - mondta a kocsmáros. A vadász erre elõhúzta a keszkenõt, amit a sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban õrizte a szörnyeteg hét nyelvét. - Látja ezt a kendõt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány. A kocsmáros jól megnézte a keszkenõt, és a fejét csóválta. - Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem. Fölteszem ellene a házamat, udvarostul. A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra, ezer arany volt benne. - Én meg ezzel állom a fogadást - mondta. A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét. A király egyszer csak odahajolt a lányához - Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tõled? - Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -, de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára. A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta: - Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba. Csakhogy év még nem megyek! Azzal az apródhoz fordult: - Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a szolgálatomra. A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon. - Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a királylány. A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta õket, odaszólt a kocsmárosnak: - Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan kívántam! Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves keszkenõjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába. Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését, megkérdezte a lányát: - Hogyan fogadjam? - Jól tennéd, ha elébe mennél. Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána. A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé. A királylány balján, a võlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére tették, a király pedig így szólt: - A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki adom a lányomat feleségül. Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfõt, fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte: - Hol a sárkány hét nyelve? Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal, azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta: - A sárkánynak nincs is nyelve. - A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a sárkánynak van, s rávall az igazi gyõztesre! Azzal kibontotta a keszkenõt. Benne volt mind a hét nyelv; fogta, belerakta õket a sárkányfõkbe, mindegyiket a helyére, s mind pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenõt: bele volt hímezve a királylány neve betûje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá, kinek adta. - Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a királylány. Erre a vadász elõhívta az állatait, lecsatolta róluk a nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak, és megkérdezte, kié volt ez az ékszer. - A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyõzni a sárkányt - felelte a királylány. - Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt. Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy õ ölte meg a sárkányt; de hazudik: bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenõ meg a nyakravaló. És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendõt a nagyvilágban, s hogyan érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall furfangos csalását. Akkor a király megkérdezte a lányát: - Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt? - Igaz - felelte a lány -, és most már kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem, hogy csak egy esztendõ s egy nap múlva legyen a lakodalmunk. A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat tanakodtak: egykettõre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az apját meg a nevelõapját is, s mind a kettõt elhalmozta kinccsel, drágasággal. Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá: - No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt, most aztán enyém a háza, udvarostul. - Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros. - No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint - mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg ráadásnak. A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek. Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a legkedvesebb szórakozása; s a hûséges állatok mindig vele mentek. Volt ott a közelben egy erdõ; az a hír járta róla, félõs, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belõle. A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdõben vadászni; addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki. Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy az erdõszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünõt. - Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom ezt a szép vadat. Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdõbe! Az állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késõ estig, de hiába, az ifjú király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak: - Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünõ után az erdõbe, s nem jött vissza többé. Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta. Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a gyönyörû vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltûnt egészen. Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz, még a kíséret sem hallhatta. Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Ahogy a tûz mellett üldögélt, s az állatok is köréje telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de semmit nem látott. Eltelt egy kis idõ; akkor megint hangot hallott, mintha nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn a fán, s váltig azt jajgatta: - Hu-hu-hu, hú de fázom! - Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki. De az visszaszólt: - Félek, hogy megharapnak az állataid. - Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere csak le nyugodtan, anyóka. Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta veszejteni a királyfit. - Ledobok neked egy vesszõt a fáról, csapj vele a hátukra, akkor nem bántanak - mondta. Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kõvé váltak. A boszorka most már nem félt tõlük, leugrott a fáról, meglegyintette egy vesszõvel a királyt is, azt is kõvé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s a kõvé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok ilyen kõ hevert. A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy hiába várta, mind jobban nõtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig, hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegõdni õ is, de sehol nem vették föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja félig rozsdás, félig fényes. "Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás." Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek, mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az õrség, kérdezték, jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a varázserdõben. Az õrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában. A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az ikertestvérével. Azt gondolta magában: "Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta." Bekísértette magát az õrséggel a palotába. Ott nagy örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre. Õ ott töltött néhány napot a palotában, és közben szorgosan tudakozódott a varázserdõ felõl. Amikor már mindent tudott, kijelentette: - Még egyszer elmegyek oda vadászni. Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták téríteni a szándékától, de õ nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével. Ahogy az erdõszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével. Megpillantotta a fehér szarvasünõt, s odaszólt a kíséretnek: - Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép vadat! Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdõbe! Az állatai meg utána. De a szarvasünõt õ sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt az erdõben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja, valaki nyögdécsel a feje fölött: - Hu-hu-hu, hú de fázom! Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán. - Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél meg. - Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid. - Dehogy harapnak! - Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok neked egy vesszõt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak. Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az öreganyóban. - Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig gyere le, vagy leszedlek onnét. A boszorka csúfondárosan lekiáltott: - Mit akarsz? Úgysem érsz el! - Ha nem jössz magadtól lelõlek - felelte a vadász. - Csak lõj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálõtt, de a boszorkának semmiféle golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott. - Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el! De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjérõl, s megtöltötte velük a puskát. Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült, már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a derekára, s így szólt: - Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod, hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tûzbe! A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért könyörgött, úgy nyöszörgött: - Kõvé válott állatostul, ott fekszik egy gödör mélyén. A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz, megfenyegette és rárivallt: - No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és vele minden élõlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tûzbe! A boszorka fogott egy vesszõt, és megsuhintotta vele a köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az állatai, föltámadt a sok kereskedõ, kézmíves, pásztor, akit a boszorka elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tûzbe. Az erdõ egyszeriben kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi palota. A testvérek elindultak hazafelé, s útközben tövirõl hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak. Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy király lett belõle, azt mondja rá a nagyobbik: - Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem, királyi tisztességgel fogadtak. - Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam, bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelõl jelentkezünk az öreg királynál. A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu õrsége, hogy az ifjú király megjött az állatokkal a vadászatból. - Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól. Közben megérkezett kétfelõl a két testvér is, bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába. - Most aztán melyik a kettõ közül a férjed? - kérdezte az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott egyforma mind a kettõ. Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani õ sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az aranycsatot. Vidáman fölkiáltott: - Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem! Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott: - Úgy van, én vagyok az igazi! Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan. Vissza a mese oldalra