A KÉK FÉNYÛ LÁMPÁS Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hûségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni. A király maga elé rendelte, és azt mondta neki: - Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád. - De hát mibõl éljek én ezután? - kérdezte a katona. - Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja. Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdõbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz. Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát: - Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messzirõl jövök, nagyon eltikkadtam. - Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tõled. - No, mit kívánsz? - kérdezte a katona. - Ásd fel holnap a kertemet! A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétõl tellett; de csak nem készült el estére. - Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát. Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának. - Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében. - Mi volna az a valami? - érdeklõdött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele. - Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem. - Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona. - Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki! - Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment. Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényû lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene. - Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt! A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére. Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényû lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kõre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája. "No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta. Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettõt, egyszerre csak egy fekete emberke termett elõtte. - Uram, mit parancsolsz? - kérdezte. - Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona. - Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke. A katona hitte is, nem is. - Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Elõször is segíts ki ebbõl a kútból. A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényû lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyûjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakõ. A katona sem volt rest, annyit markolt belõle, amennyit csak bírt. Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének: - Ezt az elsõ kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé. Az emberke meghajolt, eltûnt. Alig telt el egy kis idõ, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is elõtte az emberke: - Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit? - Egyelõre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted. - Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek elõtted. Azzal eltûnt. A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörû ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet. Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá: - Hûséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki. - Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember. - Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen. - Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik. - Te azzal ne törõdj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked. Leszállt az este. A katona jóízûen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott. Mikor a toronyban tizenkettõt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát. - Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy kettõ, dologra! Fogd a söprût, takarítsd ki a szobát! A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan. Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt: - Húzd le a csizmámat! A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit. - Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen! A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett. A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezébõl a csizmát, s odavágta elé a földre. - Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted? A királylány fölvette a földrõl a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor a kakas odakint az elsõt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába. Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához. - Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tõle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna. - Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tûnõdött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra! Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebébõl kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke elõzõleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, elsõ kakasszóig. Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte õket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták: - Ma éjjel borsóesõ esett! A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén. - Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipõdet; aztán mielõtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkbõl a bûnös! A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról. - Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipõjét. - Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam. Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipõjét az ágy alá. Másnap reggel a király tûvé tétette az egész várost a lánya cipõje után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt. A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették. Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipõjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényû lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében. Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott: - Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielõtt lenyakaznak. - Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása. - Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte. - Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut. - Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, elõhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára. Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke. - Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törõdj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényû lámpás. Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztõhelyre. - Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet. - Mit? - kérdezte a király. - Hogy útközben még egy pipát elszívhassak. - Felõlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte! - Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvûen. Szép kényelmesen elõszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztõhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna. A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba. - Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik. - Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik. - Életemben ilyen megátalkodott gonosztevõt nem láttam! - szólt egy harmadik. A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsõnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztõhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték. - Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat! És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstbõl pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében. - Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte. - Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem! A kis ember nekigyürkõzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat. A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot. - Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni! Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést. A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtõl, szánta-bánta keményszívûségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát. Vissza a mese oldalra