AZ ERDEI HÁZIKÓ Rengeteg nagy erdõ szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával. Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének: - Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton. Mikor a nap delelõre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdõbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka. A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön. Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt. "Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított. Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki: - Kerülj beljebb! A lány fölment a sötét falépcsõn, és bekopogtatott az ajtón. - Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang. Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén. A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért. A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult. Tyúkocskám, kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? Az állatok azt mondták rá, hogy: - Dukk! S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk", mert az öreg azt mondta: - Van itt eleség bõséggel, busásan. Eredj a tûzhelyhez; fõzz nekünk vacsorát. Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az õsz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott. Mikor jóllakott, azt mondta: - Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat? Erre az állatok elkezdték a padkán: Ettél, ittál, jóllaktál; nekünk bezzeg nem adtál! Most aztán magad lássad, hogyan töltöd éjszakádat! Az öreg pedig azt felelte neki: - Eredj fel a lépcsõn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg õket szépen, húzz tiszta lepedõt, én is megyek mindjárt lefeküdni. A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe. Késõ este hazatért a favágó, mondja a feleségének: - Hallod-e, asszony, igazán nem szép tõled, hogy egész nap éhezni hagytál! - Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetõdik! Másnap a favágó megint hajnal elõtt kelt. - Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középsõ lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni. Délben a középsõ lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdõben, és estére õ is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje. A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot: Tyúkocskám, kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy: - Dukk! És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát fõzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felõl kérdezõsködött. Az állatok pedig rákezdték: Ettél, ittál, jóllaktál; nekünk bezzeg nem adtál! Most aztán magad lássad, hogyan töltöd éjszakádat! A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe. Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének: - Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje! - Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony. - Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám. Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztõdött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, õ is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, õ is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára. Az öreg az állataihoz fordult: Tyúkocskám, kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? Azok azt szólták, hogy: - Dukk! A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét. Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfõzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le. - Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg. - Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bõséggel, busásan, elõbb ellátom õket! Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát. - Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is! Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csõrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szõrû tehénke is. Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt. - Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka. Az öreg az állatokhoz fordult: Tyúkocskám, kakaskám, és te, tarka tehénke: mit szóltok a beszédre? - Dukk! - felelték az állatok. Velünk ettél, velünk ittál, mindnyájunkat jól tartottál: álmodj szépet minálunk; jó éjszakát kívánunk! A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt. Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcsõ dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tetõ leomolnék. A lányka elõször megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült. Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta õ is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett. A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengõcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengõ megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetû szolga lépett a lány ágyához. - Mit parancsolsz, kedves úrnõnk? A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késõ van, és az öreg már fölkelt. - Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfõzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét! - Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörûséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, õsz emberként kellett az erdõben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghûségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkû leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törõdik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá. A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hû szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is. - Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony. - Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésbõl a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm õket az erdõbe egy szénégetõhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni. Vissza a mese oldalra