BABSZEM JANKÓ Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette: - Édesapám, világot akarok látni! - Jól van - mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse! Fogott egy tût, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tû tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának. - Nesze, most már kardod is van az útra - mondta. - Köszönöm, apám - felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak elõbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet. Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit fõz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tûzhelyen egy jókora fazékban. - Mit eszünk ma, édesanyám? - kotnyeleskedett Jankó. Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-fõzés közben zavarják. - Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá - vetette oda. Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tûzhelyre, félrebillentette kicsit a fedõt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gõz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! - kivitte a kéményen. A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhõcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta: - No kint vagyok hát a nagyvilágban! Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterségét , beszegõdött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az: asztalra adtak. Végül is kifogyott a béketûrésbõl, kiment a konyhába, és azt mondta: - Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem fõz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra: Krumplihoz itt hús sose jár: Isten veled, krumplikirály! Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyûszû alá, és onnét öltögette a nyelvét. - Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! - pörölt a mesterné, de mire a gyûszût fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon. - Itt vagyok, ragyogok! - csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján. A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból. A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett. lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdõbe. Erõsen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelõ. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erõsen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind õt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett. - Nézd már ezt a Góliátot! - harsogta az egyik ember. - Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! - mondta a másik. - Nincs az a szûk kulcslyuk, amelyiken be ne férne! - Hallod-e, fickó! - szólt a harmadik. - Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van? Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erõszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához. Csakhogy õrizték ám azt erõsen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtõznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az õrök a pöttömnyi legénykét. - Ez így jó lesz - helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok! Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott. - Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott - mondta a társának. - Agyontaposom. - Hadd éljen szegény, nem vétett az neked - szólt a másik. Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok elõbújtak a bokrok közül, õ meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat. Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé. A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál õrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az õrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenõben odaszólt az õröknek: - Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre! A katonák megijedtek; és erõsen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az õrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! - beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle. - Hol vagyok? Itt vagyok! - kiáltotta csúfondárosan. Mire az õrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül: - Itt vagyok! Hol vagyok? Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják õket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! - gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtõl. Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon. Dicsérték, magasztalták is a rablók: - Szó, ami szó: igazi hõs vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni? Babszem Jankónak azonban nem fûlt a foga a rablóvezérséghez. "Hogyisne - gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!" De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan: - Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert elõbb világot szeretnék látni. - Rendben van - mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon! Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje mert sehogyan sem bírta az állandóságot. Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste. - Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincébõl - mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színérõl. De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma. Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fûszálról a másikra szökdécselt. "Megállj gondolta a lány -, most elbánok veled!" - azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendõbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé. Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fû közt semmi bája nem lett. Sûrû sötétség volt a tehén bendõjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra. Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott: Hoppla-hó! Hoppla-hó! Tele van a csobolyó! De hiába, elveszett a hangja a tehénbõgésben. Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete elõtt, azt mondta: - Ezt a jószágot holnap le kel! vágni. Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett: - Engedjetek ki! Itt ülök benne! - Hol? - kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön. - Hát a feketében! - kiáltotta Jankó. - Ugyan ne bolondozzál velem! - mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment. Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tõle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék daráit hús társaságában beletöltötte Babszem Jankó a kolbászhéjba. Hát ez meglehetõsen szûk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig. Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire. - Hozz egy szálat a füstrõl! - mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt. Lekerült hát a füstrõl, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az õ nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott. Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni. Nyakába vette a lábát, s uccu neki! - meg sem állt, míg ki nem ért a mezõre. - Csakhogy végre szabad eget látok! - fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hûs levegõbõl, mikor egy kódorgó róka merõ szórakozottságból egy szöcskével együtt õt is bekapta. A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni: - Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki! - Igaz - mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz. Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte. Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta: - Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett! Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett. Vissza a mese oldalra