|
A loncsos medve
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren
is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment
egyszer az erdõre, s felmászott egy nagy körtefára,
s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét
enni. Amint eszegelõdik, hát jön egy lompos, lucskos,
vagyis ahogy arrafelé mondták: egy loncsos medve. Nem
tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy egy üres
zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa
alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi
bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le
neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta
annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek
sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert
a medve a hátátra kapta a zsákot, és elaludt
ott helyben. Amint észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával
kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal
meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.
Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette
a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást
érez az oldalán. Szisszent egyet-kettõt, aztán
azt mondja:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják
az oldalát. Azt mondja megint:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták
az oldalát. Azt mondja harmadszor is:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony, megtürücsköllek!
Most sem ért semmit a szó, csak szúrták
az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tûröm-olaja,
levetette a zsákot a válláról, úgy
megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán
megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé.
Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös
szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel,
gyújtsd alá, melegítsd fel jól!
No, jól van. Az öreg ördöngös szüle
telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erõsen
a katlan alá. Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja
a zsák száát, megfogja a csúcsát,
rázza, hát úgy hull belõle ki a diribdarab
kõ meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt
benne a medvének.
- No, még így sohasem jártam! - mondja.
Avval hátára véve az üres zsákot, elindult.
Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott,
míg vissza nem ért abba az erdõbe. Hát a
kisgyerek, már megint ott volt egy nagy körtefán,
ette a körtét a kis bécsi bicskájával,
amúgy istenigazában.
Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament
a fa alá. Azt mondja a gyereknek:
- Te kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi
bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogyis rántalak,nem rántalak biz én, csak adjál!
A kisgyerek szakított hát és lehajította.
- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve-, nem azt mondtam
én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét
a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy
a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta
lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját,
lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta
a hátára, vitte, vitte hetedhét országon
hazafelé.
A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de
most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot,
mert félt, hogy megint elszökik a gyerek. Megparancsolta
most is az öreg ördöngös szülének, hogy
a kemen- cét tüstént fûtse be irgalmatlanul,
a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott,
s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
Az ördöngös szüle jó sok fát hordott
be, azza úgy felfûtötte a kemencét, hogy majd
összedõlt. Mikor már csak úgy szikrázott
a kemence feneke, behozta a sütõlapátot, és
azt mondta a gyereknek:
- No, kis szolgám, lj fel erre a sütõlapátra!
A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor
be akarta az ördöngös szüle a kemence száján
dugni, mindannyiszor talpra állott.
- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!
- Ó, kedves nénikém -mondja neki a gyerek-, nem
tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te elõbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát
sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem
volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében
meg- kapta a lapát nyelvét, s bevetette az ördöngös
szülét a tüzes kemen- cébe, maga pedig nagy
üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából,
keresni kezdte a szülét. Tûvé- heggyé
tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak
felnéz a kéményre, hát látja, hogy
a kisgyerek odefent gubbaszkodik a kémény legtetejében.
- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?
- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy õ is úgy tesz, de amint
nyagyot ug- rott, a vasnyárs keresztülszúrta, és
meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéménybõl,
és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.
Forrás: Tóth Renáta (Renii)
Illyés Gyula - Hetvenhét magyar népmese
|
