Állatmesék
Vissza

A kisbéka


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Ennek a szegény asszonynak meg szegény embernek egyetlen gyermeke sem volt. El is gondolta sokszor a szegény asszony, hogyha az ura meghal, ki lesz neki a gyámolítója. Egyszer elhatározta magában, hogy kimegy a legelore egy kis gombát szedni. Ahogy szedegeti, csipegeti a gombát, egyszer valaki megszólította:
- Adj' isten jó napot, öreganyó, van-e sok gomba?
Néz körül az öreganyó, hát sehol senkit nem lát. Megint csipegeti a gombát, hát megint megszólították:
- Van-e sok gomba, öreganyó?
- Ugyan ki beszél hozzám, mikor sehol senki nem látok?
Megint csak csipegette a gombát. Harmadszor is megszólították az öregasszonyt. Néz körül harmadszor is, hát nem lát egyebet egy icike-picike kis békánál. Azt mondja:
- Te vagy az, aki emberi nyelven beszél? Te szólítgatsz engem?
- Én ám, öreganyó, mert azon búslakodott kend, gyermeke nincsen, aztán ha az öregapó meghal, ki lesz a gyámolítója. Bízza rám magát, öreganyó!
- Jaj, te szegény kis szerencsétlen jószág! Hát ugyan hogy tudnám én az életemet rábízni egy ilyen mákszem kis békára? Legalább egy nagy varangyos béka volnál, akkor csak megérteném, hogy tudsz valamit tenni, de hát így?! Ilyen pici békárló még a mesében sem hallottam sose.
- Ne búsuljon, öreganyó, legyen egész nyugodtan, lesz majd gyámolítója!
Avval aztán az öregasszony elindult hazafelé a gombával, a béka meg eltunt. Majd egyszer eljött Szent György-napnak az estéje, hát bizony eljött öregapónak is az élete vége. Éppen Szent György-napnak az estéjén halt meg öregapó. Sírt keservesen az öregasszony, mikor egyszer csak megkopogtatták az ajtót. Azt mondja az öregasszony:
- Ugyan ki háborgathat engemet ebben a nagy bánatomban?
Nyitja az ajtót, hát, uram, teremtom, ki megybe rajta! Azaz icike-picike kis béka, akivel gombaszedéskor találkozott a legelon. Azt mondja neki:
- Ejnye, no, hát te háborgatsz nagy bánatomban?
- Én ám, öreganyó! Nem emlékezik, hogy megígértem kendnek, ha öregapó meghal, én magam leszek a gyámolítója?
- No, nem bánom, maradjál, legalább nem leszek egyedül a kis viskómban.
Vetett is a békának ágyat. Egy kis tányérkára tett szalmát, rá egy puha rongyocskát, aztán úgy tette a kemencepadkára. Abban tette bele a kis békát. Majd mikor este eloltotta a mécsest, megszólalt a kis béka:
- Ejnye, öreganyám, én itt egyáltalában nem érzem jól magamat!
- Ugyan miért, te kis béka?
- Azért, mert a legyek mind megesznek.
- No, még ilyet se hallottam, hogy a béka még a légytol is fél. De hát akkor mit tegyek veled?
- Tudod mit, öreganyó? Vessél nekem ágyat a lábad mellé. Hadd kuporodjak oda egy kicsikét!
Úgy is tett az öreganyó. Odavitt egy kis szöszt, pozdorját a lába mellé az ágyra, és rátette a kis békát.
No, el is aludt ám az öreganyó. Olyan mélyen aludt, hogy bizony már a hasára sütött a nap, mikor felébredt. Ahogy felébredt, szólt a falu embereinek, hogy meghalt öregapó, menjenek, temessék el. Igen ám, de öregapónak még tíz fillérje se volt, hogy eltemettesse öregapót. Sírt, sírdogált, hogy most már mi lesz. Azt mondja a béka:
- Ejnye, no, azért ne sírjál, öreganyó! Itt van neked egy tallér.
- Hát ugyan neked honnan van ez a tallér, te kis béka?
- Honnan van, öreganyó? E közt a pozdorja közt találtam, amire fektettél.
- Nohát, még ilyet se hallottam! Lehet, hogy öregapó rejtette oda ezt a tallért.
Így aztán eltemettette öreganyó öregapót, aztán siránkozva hazament. Egyszer, ahogy siránkozik, kesereg, mert bizony elfogyott a fája, a kis viskóban öreganyó majd megfagyott, megszólal a kis béka, aztán azt mondja:
- No, öreganyám, ne búsulj egyet se, csak arra kérlek, eredj a templomba!
- Minek menjek én a templomba? - mondja öreganyó. - Nem segít már meg engem a Jóisten. Elvette öregapót, gyermeket se adott nekem, hát így oda is hiába megyek.
- No, ne búsulj, öreganyó, csak eredj a templomba, mert azért találsz ott vigaszt.
Addig-addig beszélt a kis béka öreganyónak, hogy az csakugyan elindult a templomba. Majd ahogy megy haza a templomba. Majd ahogy megy haza a templombló, hát, uram, teremom, mit lát? Híre-hamva sincs a kis viskójának.
- Jaj, istenem, teremtom, hova lett a viskóm? A béka kigyújtotta a házamat - sopánkodott öreganyó.
Ahogy lépne be arra kis udvarra, ahol a viskója állt, hát ott nincs egyéb, mint tenger nagy víz.
- Jaj, istenem, teremtom, mit tettél? No, jó gyámolítóm vagy, te kis béka! - keseredett el végképp.
Avval néz magán körül, hogy hova menjen. Hol lesz most már az éjjeli szállása? Ahogy ott sóhajtozik, sopánkodik, megszólal mellette a kis béka:
- Ne búsulj, öreganyó, mit vagy úgy kétségbeesve? Hamar jöttél.
- Hamar jöttem? Hiszen már vége van az istentiszteletnek, csak muszáj volt hazajönni, a falu végén csak nem ülhettem le.
- Nem baj, azért ne búsulj, inkább eredj, öreganyó, aztán feküdj le!
- Ugyan, te béka, jól bolonddá teszel engemet! Hát éhen szomjan hogy tudnék lefeküdni?
- Éhen-szomjan? Itt a víz, igyál belole!
Öreganyónak se kellett kétszer mondani. Hamar nekiállt a víznek, ami a kis viskója helyén volt, aztán ivott egyet belole. Azt mondja, mikor jót ivott:
- Ejnye, no, te kis béka! Ez valami csodálatos víz. Ennek mindenféle íze van. Evvel jól is laktam, meg a szomjúságomat is elütöttem.
- No most, öreganyó, eredj nyugodtan, aztán feküdj le!
El is ment a bokorba, aztán lefeküdt. Amikor felébredt, hát bizony nem hitt a szemének.
- Istenem, teremtom, álmodok, vagy igaz? Mi van velem? Bolondulok már meg, vagy mi van az agyammal? - kiáltott fel.
A viskója helyén egy gyönyöru kastély állott színaranybló. A víznek nyoma sem volt. Azt mondja az asszony:
- No, te kis béka, jól megtetted a magadét! Most aztán mehetek koldulni.
Ahogy ott sopánkodik, kesereg az öregasszony, hát egy gyönyöruséges szép aranyhajú lányka lép mellé. Azt mondja:
- Adj' isten jó napot, öreganyó! Miért búsulsz, miért keseregsz?
- Hát már hogyne keseregnék, hogyne búsulnék, mikor így meg így jártam a kis békával. Most aztán mehetek világgá, mehetek koldulni.
- Egyet se búsulj, öreganyó! Légy szíves, gyere be velem a palotába! Ott a lány egyet-kettot bukfencezett, hát, uram, teremtom, ugyanaz a kis béka állott az öreganyó elott, mint amit azelott látott. Csodálkozott az öreganyó:
- Nohát, te aranyhajú lányka, hát te volnál a kis béka?
- Én ám, öreganyó! Mondtam neked, hogy egyet se búsulj . No de aztán most már férjet keress, mert férjhez szeretnék menni.
- Jaj, keresek én! Hetedhét országot bejárok, csak változz vissza ugyanolyan szépségnek, mint amilyen voltál, mert egy ilyen kis békával mit is tudjak kezdeni?
- Nem változom én, öreganyó, csak ha valaki így, kis békaként vesz feleségül! Annak majd visszaváltozom.
Hát mit tehetett a vénasszony, elment a faluba a legis legszegényebb legényhez. Azt mondja neki:
- Hallod-e, Palkó! Van nekem egy lányom. Hajlandó volnál-e feleségül venni?
- A kend lányát? De hát magának nincsen lánya! Azon kesergett régebben, hogy nincs gyermeke.
- De van bizony. Van egy fogadott lányom. Ha hajlandó volnál feleségül venni, nem járnád meg.
Palkó nem is szabadkozott tovább. Úgy gondolta, valahogy elgazdálkodik a kis viskóban. Megígérte az öregasszonynak, hogy feleségül veszi a lányát.
No, egyet gondolt az öregasszony, aztán elment a bíróhoz is.
- Adj' isten, jó napot, bíró uram!
- Adj' isten, öreganyó, neked is! Mi járatban vagy? Mosni akarsz? Takarítani? Szoni? Fonni? Nincs most munka a számodra.
- Nem akarok én se mosni, se fonni, se szoni, csak egypár szavam volna a bíró úr fiához.
- A fiamhoz, öreganyó? Ugyan mi? Inkább az apjához.
- Nem, a fiához, bíró úr!
Mindjárt szólította a bíró a fiát:
- Hallod-e, János, gyere csak ide! Az öreganyónak lenne egypár szava hozzád.
Hát jött is János. Azt mondja a fiúnak öreganyónak lenne egypár szava hozzád.
Hát jött is János. Azt mondja a fiúnak öreganyó:
- Hallod-e, édes fiam, János! Van nekem egy fogadott lányom. Hajlandó volnál-e feleségül venni?
- Hogy én? Az öreganyó lányát? De hát mit is beszélek, hiszen mindig arrló panaszkodott, hogy nincsen gyermeke, nem lesz gyámolítója. Most meg már van, akit férjhez akar adni?
- Férjhez én, János. Hajlandó vagy-e feleségül venni?
- Hogy én?! Emberek, szolgák, gyertek ide rögtön! Verjétek csak el jól az öregasszonyt, hogy megemlegesse. Még mit ki nem talál!
Hát úgy elagyabugyáltál az öregasszonyt, hogy alig bírt a bíró udvarárló kimenni. Avval aztán elment haza.
Mondja a kis békának, hogy mi történt vele.
- Nem baj, öreganyó, jó lesz nekem a szegény ember fia is.
No, mikor eljött az este, ment szegény ember fia, Palkó, köszön illendoen:
- Adj' isten jó estét, öreganyó!
- Adj' isten neked is, fiam!
- No, öreganyó, hol van a lánya, hadd lássam, hogy kit is veszek feleségül.
- Rögtön szólítom. Hallod-e, gyermekem, édes gyöngyvirágom, gyere csak elo!
Hát egy kis lyukbló hamar kibújik a béka. Azt mondja:
- Adj' isten jó estét, Palkó, itt vagyok!
- Ejnye, öreganyó, hát ezt a kis békát akarná velem feleségül vétetni?
- Ezt, Palkó fiam. Hajlandó vagy feleségül venni?
- Nem bánom, no, öreganyó, majd csak lesz valahogy. Csak meglegyünk valahogy ebben a kis viskóban.
Mert hát a kis béka a palotát visszaváltoztatta viskóvá. No, mikor igent mondott Palkó, a szegény legény, hát abban a szentséges szent pillanatban palota lett a kunyhóbló. De a kis béka is eltunt ám, aztán helyette egy gyönyöruséges szép, aranyhajú lány állott ott.
Azt mondja akkor öreganyó:
- No, Palkó, édes fiam! Hajlandó vagy most már a lányomat feleségül venni?
- Hát ugyan már hogyne lennék hajlandó!
Mindjárt ölelte volna meg az aranyhajú lányt Palkó, de azt mondja a lány:
- Nem, Palkó! Várjál még! Hét napot kell várni. Még a bíró fiának is vissza kell adni a kölcsönt.
No, akkor Palkó elköszönt, aztán elment örömmel haza. Másnap hírül ment mindjárt, hogy a szegény asszonynak palotája van, meg aranyhajú lánya. Ment is a bíró fia mindjárt, aztán köszöntötte az öreganyót:
- Adj' isten öreganyó!
- Adj' isten neked is, János!
De akkor már százszor szebb palota mutatkozott Jánosnak. Azt mondja a fiú:
- Ejha, öreganyó! Igen szép palotád van. Ez a palota még a bíró fának is becsületére válna, még azt is megilletné!
- Meg ám, János, azt hiszem, hogy meg.
- De hát öreganyó, mutassa meg kend a lányát, hadd nézzem meg.
- Ejha! Ez aztán igen! Nohát, öreganyó, mért nem így beszélt? Most már én kérdem, hogy hozzám adja-e kend a lányát.
- Az már rajtatok múlik, János.
Azt mondja akkor az aranyhajú lány:
- Emberek, szolgák, tüstént ide gyertek!
Mentek is ám az emberek, aztán úgy elverték a bíró fiát, hogy lepedoben vitték haza. Akkor aztán szóltak Palkónak, a szegény legénynek. Olyan lakodalmat csaptak, hogy még talán máig is táncolnak, mulatnak, ha meg nem haltak.