A tejkút
Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút,
amelyikbõl éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebbõl
a tejbõl élt a király, ebbõl mosakodott, ebben fürdött.
Hát egyszer egy reggel a tejhordó nagy szomorúan jelenti,
hogy:
- Felséges királyom, életem-halálom a kezedben,
nincs a tejkútban egy csepp tej sem.
Megszomorodik a király nagyon, mert az õ élete ahhoz a
tejkúthoz volt kötve. Hívatja mindjárt a tizenkét
vadászát, s megparancsolja nekik, hogy ha meg nem tudják,
hova lett a tej, többé az õ szeme elé ne kerüljenek.
Estére kerekedik az idõ, s a tizenkét vadász kiül
a kút mellé. Hát egyszer jön egy hatalmas nagy óriás,
de akkora, hogy a fejével a felleget meszelte. Nekidõl a kútnak,
s egy szuszra mind egy cseppig kiissza.
Jelenti a tizenkét vadász a királynak, hogy s mint történt
az eset.
- Mit gondoltok - azt kérdi a király -, hogy lehetne azt a nagy
óriást kézre keríteni?
- Azt másképpen nem - azt mondják a vadászok -,
mint hogy lerészegíti az ember.
Kapja magát a király, s teletölteti a kutat szilvapálinkával.
Hát pont tizenkét órakor jön az óriás,
nekidõl a kútnak, s mind egy cseppig kiissza. Na de meg is járta
vele, alig lépett hármat, végigesett a földön
s elaludt. A vadászok behúzták egy kerti házikóba,
s rázárták az ajtót.
Na, a király mindjárt írással összehívatja
a népeit, hogy jöjjenek, nézzék meg, micsoda csodát
kerítettek kézre az õ vadászai.
Volt a királynak egy négyesztendõs kicsi fia, az ott játszadozott
a kerti házikó elõtt. Hát egyszer csak beejti a
labdát az ablakon. Beszól az óriásnak:
- Jaj, bácsi, adja ki a labdámat!
- Nem adom én, fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az
ajtónak a kulcsát.
Elszalad a kicsi fiú, s elhozza a kulcsot.
- Köszönöm, édes fiam, jobb apád leszek én
neked apádnál - mondta az óriás. Azzal alig várta,
hogy este legyen, kiszökött a házikóból, s ment
egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s aztán köd elõttem,
köd utánam, eltûnt.
Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta
megmutatni nekik a csodát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik
se vallott. Egyszer, mikor éppen a legkedvesebb inasát veri, csak
beállít a kicsi fiú.
- Ne verd szegényt hiába, édesapám, én eresztettem
el az óriást.
Nyomban összehívja a király a tanácsot, s megkérdi,
mit érdemel az olyan gyermek, aki apját és királyát
így megcsúfolja. Mindjárt ki is mondta a tanács,
hogy fejét kell venni. De a király mégiscsak sajnálta
egyetlen fiát megöletni, felültette egy lóra, melléje
adott egy cigányt, s nekieresztette a világnak.
Elindul a szegény királyfiú, s elérkezik egy rengeteg
erdõbe. Volt neki egy kicsi pumikutyája, az egyszer megszólalt:
- Édes gazdám, add oda a lovat ennek a cigánynak, tartsd
magadnál felét a pénzednek, a többit ebbõl
is add neki, hadd menjen, ahova tetszik, majd megélünk mi valahogy.
Úgyis tesz a királyfi, ahogy a kicsi kutya mondotta, s a cigány
mindjárt elmegy a lóval. Azon nyomban megérkezik az óriás.
- No, fiam, megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, gyere
mármost velem - felveszi a királyúrfit az ölébe,
a pumikutyát zsebre rakja, s azzal nekiindul a rengetegnek.
Hét óra múlva megérkeznek Óriásországba.
Ott azt mondja az óriás:
- No, fiam, itt te vagy most az úr, gyere, hogy öltöztesselek
fel.
Azzal felöltöztette a királyúrfit szebbnél szebb
ruhákba, de volt is mibõl, mert õ volt az óriáskirály.
Olyan legény is facsarodott belõle hét esztendõ
alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni. Egyszer azt mondja
az óriáskirály:
- Ideje volna már, fiam, ha megházasodnál.
- Hát biz én meg is házasodnám, édesapám,
ha volna kit elvenni.
- Hát az bizony nehéz dolog, fiam, de segítünk valahogy
rajta. Azt már tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló
királyleány, mert azok egy kicsit nagyocskák, de nem messze
van ide Fehérország, ott megkapod a fehér király
leányát, az elmegy hozzád jó szívvel, csak
tudni kell a módját.
Felöltözteti másnap az óriás disznópásztornak
a legényt, de inget olyat ad rá, hogy olyan semmiféle istenteremtésének
nem volt a világon, s elküldi a fehér király kapujába.
Alig áll meg a kapu elõtt, mindjárt szalad ki az inas,
s behívja a király elébe. Kérdezik, hogy ki fia
legyen, de õ csak azt mondja:
- Nem tudom, se apámat, se anyámat nem ismertem, azt sem tudom,
mi a nevem, úgy máskülönben Jancsikának hívnak.
Kérdi tõle a fehér király, nem volna-e kedve beállani
kondásnak, mert a kondása meghalt. Adna neki háromszáz
forint fizetést, annyi volt a másiknak is.
- Én bizony, felséges atyám, beállok - azt mondja
Jancsika -, úgy sincs senkim kerek e világon.
- No, fiam, jól van, vedd által a kondát. Hé, adjatok
enni valamit az új kondásnak!
Egyszeribe hoznak neki ennivalót, s avval általveszi a disznókat.
Estére kerekedik az idõ, s Jancsika beül a konyhába
a kemence mellé. Éppen akkor megy el ott a király leánya,
s kérdezi, hogy hol hál az éjjel.
- Nincs még helyem - azt mondja Jancsika.
- Nahát, feküdj le ide a padra.
Alig alusznak el a cselédek, jön a királyleány.
- Jancsika szívem szerelme, mondd meg nekem, miféle fajta vagy,
mert szegény legénynek nem lehet ilyen finom selyeminge.
- Nem tudom, felséges királykisasszony.
- Na, ha nem tudod, maradj magadnak. Nesze, hoztam egy fehér cipót
meg egy kulacs bort, legyen mit egyél a mezõn.
Köszöni alásan Jancsika, s azzal a leány elmegy.
Másnap fújni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók
úgy táncolnak elõtte, hogy csak úgy porzik a hely.
Nézi ezt a király az ablakból, s odaszól a feleségének:
- Nem tudom, feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy
úgy táncolnak elõtte a disznók.
- Bizony, felséges királyatyám - azt mondja a leánya
-, nem lehet ez a fiú paraszt, mert olyan selyeminge kegyelmednek sincsen,
mint amilyen annak van.
Kiér Jancsika a mezõre, hát ott várja az óriáskirály.
- Mit adtak, fiam?
- Egy komlós cipót meg egy kulacs bort.
- Vesd oda annak az egyenes farkú kannak. Na, te kan, õrizd a
fiam helyett a disznókat!
Azzal ölbe kapta a fiát, s elvitte haza. Este, mikor a disznók
jöttek, visszavitte a város végére, s adott neki egy
aranyguzsalyt, de meghagyta, hogy oda ne adja addig a királykisasszonynak,
amíg meg nem mutatja, micsoda jegyek vannak a két térdén.
Úgy is lett, a királykisasszony megmutatta Jancsikának
a két térdét, de azután is hiába kérdezte,
hogy kinek-minek a fia.
Másnap adott az apja Jancsikának egy aranymotollát; harmadnap
egy aranyorsót, de lelkére kötötte, hogy azért
mutassa meg a király leánya, micsoda jegyek vannak a két
hóna alatt.
Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy aki kitalálja, hogy
az õ leányának mi a jegye, annak adja feleségül.
Gyûlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de
egyik se tudja kitalálni. Egyszer Jancsika is beállít egy
rézlóval, rézgúnyában, s azt mondja:
- Felséges király, ha meg nem sérteném, a királykisasszonynak
egyik hóna alatt van a fényes napnak a jegye, a másik alatt
a holdnak a jegye, a két térdén pedig két fényes
csillag.
Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot, s eljegyzik õket,
de Jancsika abban a percben úgy eltûnt, mintha ott se lett volna.
Keresi a király mindenfele, de sehol nem találja.
Másnap ismét megjelenik Jancsika egy ezüstparipán,
megcsókolja a királykisasszonyt, s ismét eltûnik.
Harmadik nap már nagy bánattal volt az egész udvar, hogy
hátha ott felejti a võlegénye a királykisasszonyt.
Várják reggelre, nem jön, várják délre,
nem jön, már éppen más urat akartak neki választani,
mikor beállít az udvarba aranyos gúnyában, aranyos
paripán, s olyan kocsival, hogy a napra lehetett nézni, de arra
nem. Egyszeribe olyan lakodalmat csaptak, hogy telelõ Szent Páltól
tekerõ Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is ott
voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de odajött keresztapám,
s addig kérte, amíg megharagudtam, s a lábához vágtam.
Aki nem hiszi, nézze meg, még most is sántál bele.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kriza János - Az álomlátó fiú
- székely népmesék -
