A világvándora herceg

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzáment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek világvándora hercegnek.
Ám ne higgyétek, hogy jókedvébõl járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s õ megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.
Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét-nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak.
Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tõle.
Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sûrû erdõbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdõnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felsõ ága az eget verte, s a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje.
Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyû nagy betûkkel:
"Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája."
- Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám - mondja a herceg.
Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasírozik nagy trombita- és dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.
- Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat, hogy egy ember azon beférhessen.
Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörõvel. Ütik-vágják, döngetik a tojást, de csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belõle. Hej, megmérgelõdik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-kúszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy levelet. Az volt írva aranypapirosra:
`Aki engem megtalál, Nem éri el a halál.`
Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uram teremtõm, úgy megerõsödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.
Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdõn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentõ magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta õket valami. Nem telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnan továbbmenni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas a világvándora hercegnek:
- Hej, uram, innen, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetõdik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.
Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták; azután a lovukra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszõrû paripája.
Azt mondja egyszer az öreg inas:
- Uram, egyet mondok, kettõ lesz belõle. Én már öreg ember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bõrét, s abba téged belevarrlak. Ide jár mindennap egy saskeselyû, amely a halottakat elviszi, a lovad bõrében majd elvisz téged is.
A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszõrû paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbõrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyû, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csûrkapu.
Lecsap a lóbõrre, felkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kõsziklának a tetejére. Ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, õ pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbõr meg se kottyant.
Nekiesnek a saskeselyûfiak a lóbõrnek, vágják, csipkedik, kikerül belõle a világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentõ fergeteg, szakadni kezd az égbõl a kénköves tüzes istennyila.
No - gondolja a világvándora herceg -, most vége neki is, vége a sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbõrt a sasfiókákra teregeti, õ maga is behúzódik alája: így kerülte el õket a tüzes istennyila.
Megy haza az öreg saskeselyû, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg, hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kõszikla tetejérõl, s egy vadon erdõnek a közepébe letette. No, továbbmegy a világvándora herceg, s hát, amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejû sárkány.
Odakiált neki a sárkány:
- Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bõrét neked adom.
Odakiált az oroszlán is:
- Nekem segíts, te világvándora herceg, s én egész életedben hûséges szolgád leszek.
Gondolja a herceg, õ bizony a kettõ közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.
Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.
Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd õt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt õ vesszõbõl dereglyét fon magának, átalevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.
Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. A Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott a gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szûkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szûkölt tovább keservesen.
Addig szûkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, felvette a dereglyébe.
A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörû énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.
Kiszáll a világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Elõször is ért a rézerdõbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnan az ezüsterdõbe. ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdõbõl ért az aranyerdõbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal s gereblyékkel gyûjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétrõl ért a virágerdõbe, ahol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.
Ennek a virágerdõnek a közepén állott a sziget királyának a palotája. Hétszínû szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendõben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora hercegnek, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdõben megfürdették, aranytörlõvel megtörülték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak rá bíboros bársonyköntöst, úgy vezették a király elé.
A király három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeribe kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belõlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi nem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.
Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendõképpen, s ment tovább.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor elérkezett a Forrótengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:
- Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.
A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.
- No, ha felemeltél - mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.
Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfûnek, s evett, amennyi csak beléfért.
- No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg. Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tõled.
Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszõrû paripa lett belõle, amilyet még a világ nem látott.
Mondja a paripa:
- Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?
- Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Felült a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettõt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.
Abban a városban lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.
Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, elõvette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.
Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az õ kertjében furulyázik.
De mire az inas lement, a világvándora herceg eltûnt a kertbõl: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.
Reggel a herceg elõvette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.
Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel s királyfiakkal, akik a világszép királykisasszonyért vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részérõl királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki a legvitézebb valamennyi között.
Éppen akkor kezdõdött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a palota udvarába. Nosza, õ is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dõltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei.
Hej uram, istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörûséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyõzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.
Este a királykisasszony mind felgyûjtötte a királyfiakat és hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a világvándora herceg.
Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elõvette a szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltûnt az, mintha a föld nyelte volna el.
Akkor éjjel sem aludt a világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.
Jókor reggel elõvette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím, kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Reggeltõl estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyõzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.
A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elõvette a szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora hercegnek.
No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét a világvándora herceg, s reggel jókor elõvette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belõle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlõvel megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt rá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei...
Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött-rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyõzni.
Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz keblébõl kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyûrû. Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:
- Megállj, vitéz! Kitõl kaptad a fél karikagyûrût?
Azt mondja az ismeretlen vitéz:
- Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.
Belenyúl a kebelébe a világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyûrût. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyûrût, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.
- Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém! - kiáltott a világvándora herceg. - Teéretted lettem a világ vándora!
Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s felsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.
Mondta a világvándora herceg:
- Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettõnk közül.
Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a gyõztes.
Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék